Amióta Anyával kijárunk sétálni a parkba lépten nyomon belebotlunk egy-egy szomszédba vagy ismerősbe. Ezek a népek miután megcsodálnak és megállapítják, hogy püj-püj, de aranyos vagyok, általában három dolgot szoktak kérdezni Anyától:
1, Ugye, kislány?
2, És tessék mondani, jó baba?
3, Szopik ügyesen, van elég tej?

Most az 1. és 3. pontot nem kommentálom, bár meg van a véleményem azokról is, de a 2. kérdést nem hagyhatom szó nélkül. Merthogy, sokan állítják Anyának, hogy én igenis rossz baba vagyok. Mert sokat sírok. Mert, ha éber vagyok, inkább ölben szeretek lenni. Mert akkor tudok elaludni, ha valaki a karjában tart. Hát ezért monják rám, hogy elkényeztetett, rossz baba vagyok. Olyanok, akik csak pár perccel azelőtt pillantottak meg először.

Az egyetemes jótanács az, hogy hagyjon nyugodtan ordítani jó húsz percet, attól majd megjavulok. Sétáljon egy jót vagy fejtsen keresztrejtvényt amíg én kékre bőgöm magam.

De én igenis sírni fogok, mindaddig amíg meg nem tanulok beszélni. Mert kikívánkozik belőlem, ha fáj a hasam, vagy éhes vagyok, vagy, ha fázom.
És ölbe kérezkedem mindaddig amíg nem tudok egyedül helyet változtatni, mert függőleges helyzetben sokkal többet láthatok a világból, és engem minden nagyon érdekel.
És persze, hogy jobban szeretek úgy elaludni, hogy puha, meleg karok ölelnek át, de hát ki nem?


Mások szerint rossz vagyok és elkényeztetett.
Anya szerint élénk, kíváncsi és mozgékony. És hasfájós.
Szerintem az tudja jobban, aki engem igazán ismer.

Nosza, kapja csak mindenki ölbe egy kicsit a gyerkőcét és szeretgesse meg. Ne érezze, hogy csak magára számíthat.

ÁRON

Sajnos nem sokkal azután, hogy Szatmárra érkeztünk, meghalt a Dédim. Ügyesen megvárta, hogy meglátogassam, nagyon szeretett volna már megismerni engem. Így aztán egy sor nagyon szomorú eseménynek voltam a tanuja: virrasztás, temetés, gyászmise.
A temetés egy szomorú dolog, de nekem sikerült egy kicsit feldobni a hangulatot, mindenki odajött, hogy megnézzen és nagyon eredeti megjegyzéseket tettek rám. Íme néhány gyöngyszem:

"Ennek a gyereknek van szemöldöke! Nahát!"

"Bácsi:Elég jól néz ki ez a gyerek úgy külsőre.
 Anya: Belsőre is elég jól néz ki."

"Olyan hat hónapos ez a kislány, igaz?"

"Öreg néni Anyának: Én mondom magának kedveském, a gyereket nem szabad ölbe venni, ringatni, mert én mondom magának kedveském, a gyerek, az olyan, mint a kiskutya, megszokja a ringatást, aztán mindig csak vele kell foglalkozni, én mondom magának kedveském, gyerek vagy kiskutya, egyre megy .... (még hatszor ugyanez)
Anya néninek: Igen, igen...
Anya nekem, suttogva: Harapd meg a nénit, Áron."

és az Anya kedvence:
"Távoli unokanővér Anyának: Gyönyörű a gyereked, Bea, egyáltalán nem hasonlít rád!"


Anya sokat fog mesélni még nekem a Dédiről. A Dédiről, aki nagyon várt engem. A Dédiről, aki már azelőtt szeretett engem, hogy találkoztunk volna. A Dédiről, aki még utolsó napjaiban is az én fényképemet mutogatta a kórházi személyzetnek.
Nem ismertem a Dédit, de lesznek róla emlékeim. Anya megígérte.

ÁRON

Tegnap megtudtam, hogy a moszkító, az a kis idegesítő izé, ami éjjel szünet nélkül zümmög és ráadásul szúr is. Jellemző tulajdonsága továbbá, hogy képes láthatatlanná válni, amikor éjjel az ember villanyt gyújt, hogy leüsse. Szúnyognak is hívhatjuk.
Na most én ezeket a szúnyogokat egyáltalán nem csípem, ők viszont engem annál inkább. Amikor tegnap felébredtem, úgy néztem ki, mint egy piros pöttyös labda (mert elég szépen ki is kerekedtem az utóbbi időben). De labdának lenni biztos kellemesebb, mert nem viszketnek a pöttyei. Az enyémek viszont igen.
El kell ismerjem, hogy nem buták a szúnyogok, olyan testrészeimet is megtalálták, amikről én azt sem tudtam, hogy léteznek. Kissé zavaró tulajdonságuk, hogy nem tudnak egy helyben maradni. Nagyi meg Anya egy rózsaszínű kispárnával próbálta őket a plafonhoz ragasztani (bár lehet, hogy nem túl szerencsés a színválaszás, nem tetszik különösebben a szúnyogoknak, úgy vettem észre menekülnek előle). Ha mégis sikerült elkapniuk egyet-egyet hangosan megéljenezték egymást és saját magukat.

Mindenkinek moszkítómentes éjszakákat kívánok!

ÁRON

Nagytata kitűnő szakácsi kompetenciával rendelkezik, erről ma reggel meggyőződhettem. Az a megtiszteltetés ért, hogy én lehettem a kukta. Én koránkelő típus vagyok, de Anya örül, ha még durmolhat reggel öt percet. Úgyhogy ma reggel Nagyi vett kezelésbe, de mivel neki meg dolgoznia kellett menni, hát lepasszolt Tatának. Nagytata épp lázas lecsófőzési akcióba volt merülve, tisztított, aprított, kevert, kavart, sózott és egyéb bűvészmutatványokat hajtott végre. Az én segítségem ebben a komplikált folyamatban az volt, hogy miután Tata kiskocsistól berakott engem a spájzba (mert mindenütt láb alatt voltam, csak ott nem), meg kellett számolnom a meggykompótokat. Tata úgy tervezte, hogy amikor kész a lecsó, akkor majd kihoz onnan, de ez valamiért elmaradt. Nagyi hozott ki, amikor munkába menet vetett egy búcsúpillantást a hűtőszekrényre, és felfedezte, hogy én is ott vagyok (na, nem a hűtőben, hanem mellette). Ekkorra Anya is felkelt és véget is értek a mai nap izgalmai.

Mennem kell, hogy lecsómentes reggelimet elfogyasszam.

ÁRON

Első Szatmáron töltött napomon feltérképeztem a házat, az udvart, meg a kertet is. Aztán megismertem a Dédit is, aki elhatározta, hogy lepuszilja az összes szépséget az arcomról. Hevesen ellenálltam az ostromnak, így sikerült valamit megmentenem arcom vonzóságából.
Aztán itt a Cirmos is. Ő egy kis fogalomzavarral küzködött az elején, mert azt hitte, hogy engem azét raktak ki az udvar közepére a kiskocsiba, hogy legyen amivel játszania. Így aztán miután nagy nehezen álomba ringattak és becsempésztek a gyerekkocsiba (itt szoktak nehézségek támadni, az elalvással nincs gond, ha ölben tartanak, vígan horkolok, de ha le akarnak tenni, már két centivel a párna felett tiltakozni kezdek), a macskusz úgy érezte, hogy eljött az ő ideje. Ilyenkor rövid időre magamra hagy Anya, bizonyos biológiai szükségletek kielégítése céljából (evés, ivás, satöbbi). Így aztán ketten maradtunk a Cirmossal, aki úgy gondolta, hogy neki most macska-kötelessége velem játszani. Kezdetnek rükvercelt egy kicsit, majd nekirohant a gyerekkocsinak, amitől az vészesen imbolyogni kezdett. Ez volt az a pillanat, amikor én magamhoz tértem kómás állapotomból és megpróbáltam kitalálni, hogy melyik világon is vagyok. De cirmos nem adta fel, szemmel láthatóan az volt a célja, hogy befészkelje magát mellém a puha takaró alá. Ekkor jelent meg Anya egy fél vinettás zsemlével a kezében (a másik fele a szájában volt) és harciasan motyogott valamit, amit én nem értettem, de Cirmi igen, mert seperc alatt eltakarodott.

Az a szomorú dolog történt még velem Szatmáron, hogy egyik reggel arra ébredtem, hogy elaludtam a fülem, amitől az egy kissé összegyűrődött. Ez olyan nagyon megviselt engem, hogy úgy döntöttem, nem fordulhat elő még egyszer ilyesmi. Tehát nem aludtam többet. Minden altatási kísérletnek ellenálltam. Délutánra nem csak a családom, hanem a környező szomszéság is azért imádkozott, hogy aludjak már el végre (meg azért, hogy legyen eső, de az már egy másik történet). Nagyi kitalálta, hogy fáj a hasam, azért van cirkusz. Nosza, jött a csepp, tea, szirup, bigyó. Nem hatott. Akkor Anya azt mondta, hogy kinyiffantotta magát a gyerek, a fáradtságtól nem tud elaludni. Lett énekkar, tánc, ringatás, kocsiban zötyögtetés. Este kilenckor, a második aromaterápiás fürdetés után (ez be szokott jönni, mint altató, de most hiányzott egy fontos összetevő: Apa), Anya kedvesen közölte, hogy kihajít az ablakon, ha most rögtön nem alszom el. Kíváncsi voltam milyen lehet repülni, ezért ébren maradtam. De sajna nem tudtam meg.

Másnap meglátogattuk Anya gyerekkori doktor bácsiját, aki engem nagyon alaposan szemüvegügyre vett. Megállapította (mint elötte sokan mások), hogy tökéletesen fejlődő egészséges kisbaba vagyok, csak éppen fáj a hasam. Na, ezt is megtudtuk. De megnyugtatta Anyát, hogy legkésőbb féléves koromra elmúlik ez is. Anya nem dobódott fel egyáltalán, kiszámolta ugyanis, hogy addig még sok van hátra. Azt is elmagyarázta Anyának, hogy két féle kisbaba létezik: az egyik, amelyiket megetetik aztán berakják a kiságyba és elnézelődik szép csendben, amíg elalszik, és a másik, a kis frászos fajta, amelyiket biza szórakoztatni kell. Én az utóbbi kategóriába tartozom, de ne búsuljon Anya, mert lesz ez még így, pár hónapos koromban, pár évesen, de még kamaszként is kísértést érez majd a szomszédság, hogy engem egy veder vízbe fojtson (így szól a doktor bácsi prognózisa szóról szóra). Anya nem is nagyon bósult, én pedig megbízható forrásból tudom, hogy nem cserélne el engem három olyan nyugis krapekért sem.

Nagyi a munkahelyén röpgyűlést rögtönzött, melynek során ismertette a problémát (Áron hasfájása), a kollégák pedig javaslatokkal álltak elő (a gyermektelenek is). Utóbbiak találták ki, hogy engem bizony megigéztek, ennek pedig legjobb ellenszere a szenes víz. Miután Nagyi memorizálta a receptet (víz és használt gyufa, hatszor kavarva az óramutató járásával ellenkező irányba), megszenesvizezett engem. Ezzel egyidőben, Anya valami újfajta szirupot öntött le a torkomon. Nem tudni melyik hatott, de tény, hogy fél óra múlva édesdeden horkoltam.

Ez az oka annak, hogy most kifogytam a mondanivalóból.

ÁRON

Szatmárra úgy indultunk el, mintha a Holdra készültünk volna költözni. Annyi fontos és nélkülözhetetlen cuccot zsúfolt be Apa az autóba, hogy az csak úgy nyikkant egyet-egyet (bizonyos csomagokat laposra kellett taposni, hogy beférjenek). Még az is megfordult a fejemben, hogy Szatmáron nincsenek üzletek, ahol pelenkát, satöbbit vásárolhatnánk, ezért kell a fél országon át szállítani Temesvárról az ipari mennyiséget. Amikor Apa mindent lecipelt a 36 fokos hőségben (kábé negyvenhatszor fordult), útra készen álltunk. A szüleim nagy bizakodva vágtak neki az útnak, ugyanis minden ismerős és barát aki kisgyereket valaha is tapintott, esküvel állította, hogy a gyerekek kiválóan alszanak az autóban, tehát egy pillanatig se izguljanak, mert én már az első saroknál édesdeden szundítani fogok és az ötórás úton alig leszek ébren. De hát hogy is pihentem volna, mikor annyi mindent szemmel kellett tartanom. Először is Apát, hogy betartja-e a sebességkorlátozást (nem tartotta be). Aztán szintén Apát, hogy nem előz-e veszélyes helyzetekben (de, igen, bár Anya szerint jóval kevesebbszer mint amikor én még nem voltam). Aztán figyelnem kellett Anyát, hogy nem zabál-e vacakokat (persze, hogy evett csipszet) és időben le kellett állítanom (nyűgösködéssel). Ezenkívűl meg kellett számolnom, hogy hány fa mellett haladunk el és ugye ennem is kellett, mert nagyon várják már, hogy nőjek egy kicsit (nem tudom dicsekedtem-e az új paramétereimmel: 5300 gramm és 58 centi). És, hogy Anyának örömet okozzak tele pelust kellett termelni. Ami nem könnyen megy rendelésre. Itt volt egy kis fennakadás, mert vagy öt percig kellett szellőztetni az autót a produkció után.
Na, a lényeg az, hogy az út Szatmárra hat órát tartott, én pedig nem aludtam egy nyúlfarknyit sem. Meg is állapították a szülők, hogy ha egy átlagos bébi nagyokat alszik az autóban, akkor én ebből a szempontból sem vagyok átlagos (bár ők a normális szót használták az átlagos helyett, azt hiszem).
Mivel már este tízre járt az idő, Apa gyorsan felinstalálta a kiságyamat, engem a fény sebességével megetettek, böfiztettek és mire észbe kaptam már aludtam is.

Itt elvágták a filmet, de holnap folytatom.

ÁRON

Összeült a családi kupaktanács és nagy döntés született: szombat éjjel elárasztjuk Szatmárt. Tudniilik ott lakik a nagyi és pont véletlenül nagytata is. És állítólag még sokan mások is, de ezt nem tudom biztosan állítani, mert nem ismerem őket.
Szatmárról azt kell tudni, hogy irtó messze van, több hétig eltartana amíg odaérünk, de nekünk nagy mázlink van, mert van egy szuper kis ringatógépünk, amiben nagyokat lehet durmolni és ő közben halad előre. Anyáék autónak becézik. Zenélni is tud és ahogy az rázni tud! Nem semmi...
Apa és Anya lázas pakolási akcióba kezdett, a szekrényeket még nem szerelték szét, de a tartalmukat már a földre szórták kábé egy hete.  Még jó, hogy nem tudok járni, mert folyton valami bőröndben vagy utazótáskában találnám a lábaimat.
Anya persze nagyon fifikás, mint a nők általában. Miután kiszedte mind az ezer ruháját a szekrényből és megállapította, hogy nincs egy normális rongya, amit felvehetne, közölte Apával, hogy mivel a gyereknek annyi holmija van, hogy az ő cuccai már nem férnek be az autóba, kénytelen lesz Szatmáron vásárolni ezt-azt.
Nekem meg nagy bánatom van: ma reggelre kinőtt egy nagy pattanásszerű valami az orromra. Anya szerint melegkiütés, és ha nem lesz majd ilyen meleg, akkor visszahúzódik. De addig úgy kell járnom kelnem a világban, mint egy Pumukli!! Nagy dilemmám, hogy vajon fogok-e így tetszeni a szatmáriaknak. És vajon ők nekem?

Kedves Mindenki, két hét múlva ugyanitt!

ÁRON

Mégpedig a szó szoros értelmében. Tegnap este a nagykádban fürödtem. Kissé meg voltam szeppenve, úgyhogy egy mukkot se szóltam. Ez felbátorította Anyáékat, akik mindenféle új dolgot akartak velem kipróbáltatni. Például, hassal lefelé mártottak a vízbe és húztak-toltak ide-oda. Aztán ugyanez háton is. Én meg tűrtem, mert szemmel láthatóan nagyon élvezték. Még csápoltam is néhányszor a lábaimmal, hadd örüljenek még jobban. Ettől aztán Anya teljesen transzba esett és negyvenszer megkérdezte Apát, hogy Ő is látta-e, hogy úszok.
Mindent összevetve jól elszórakozgattak a szülők. Azt hiszik, hogy én azért vagyok, hogy legyen akivel eljátszogassanak. Még nem tudják, hogy ők vannak azért, hogy nekem legyen akivel játszanom. Majd megtudják.

Mindenkinek izgalmas napot kívánok. Csak úgy, a játék kedvéért.

ÁRON

Van az úgy, hogy a szülők álmodoznak egy dologról, amit aztán a gyereknek kell megvalósítani. Anya is álmodozott, mégpedig a fodrászról, de mivel objektív okok miatt nem tud elmenni (az objektív ok én vagyok, ugyanis nincs aki vigyázna rám, amíg Anya szépül), gondolta, hogy ha már neki nem lehet új frizurája, hát legyen nekem. Így történt, hogy egy kellemes kis összebújós pillanatban azon kaptam magam, hogy valami zúgó szerkezet reszket a fejemen. Teljesen megdöbbentem. Egy idő után persze felocsúdtam és ide-oda forgattam a fejemet tiltakozásom jeléül. Ennek aztán az lett az eredménye, hogy a fejem tetején és oldalt háromcentis haj tündökölt, a fejem hátsó részén meg az eredeti tíz centis hajam ékeskedett. De legalább a szülők feladták, ezt a csatát megnyertem. Elégedetten dőltem Apa vállára, hogy - mint aki jól végezte dolgát - szundítsak egy sort. A következő  sokk akkor ért, amikor be akartam vetni  a hajhuzogatós trükkömet (tudjátok, amikor a hajamba kapaszkodva ordítok, Anyáék pedig hámozzák ki az ujjaimat, miközben hevesen udvarolnak nekem) és nem volt amibe markoljak!! Azóta kinyomoztam, hogy Anya - az a kis sunyi - a hátam mögé lopakodott és miközben aludtam, a körömvágó ollóval megfosztott pompás tollaimtól (bocsánat, tincseimtől).
A végeredményt ti is láthatjátok.
Ha ezek után is megdícsér valaki, hogy milyen szép kislány vagyok, kupán vágom.

ÁRON

Vasárnap délután a Bokor család tette tiszteletét nálunk. Bemutatkozásom kissé zajosra sikeredett, na de legalább megcsodálhatták rendkívüli tenorhangomat. Isteni csörgőt hoztak nekem ajándékba, legalább hét percen keresztül bámultam, egészen izgalomba jöttem tőle. Kis átverési trükkök segítségével (ringatás, rugózás a nagylabdán), Apáéknak sikerült elérni, hogy ők is szóhoz jussanak, bár a párbeszéd elég szakadozottan folyt. Nekem az a véleményem, hogy ha az embernek van hozzáfűznivalója a témához, akkor mondja ki, nehogy beleszoruljon. Így aztán percenként véleményt nyilvánítottam.
Remélem, hogy újra eljönnek majd hozzám Bokorék és hozzák Zazát is, mert meginterzsufolnám, hogy hogy kell a nagymamát a számítógépes játékok lelkes ismerőjévé varázsolni.

Ha más is ismeri a trükköt, írja meg nekem.

ÁRON