Születésem alkalmával újra megtapasztalhatta kicsiny családunk, hogy milyen príma kis országban élünk. Tudniilik, január elsejétől minden újszülött baba ajándékot kap állambácsitól, ami ruhaneműt és babaápolási cikkeket kellene tartalmazzon. Ez lenne a babacsomag. De mivel január óta még nem tudták megszervezni a megszerveznivalót, hát pénzben kapjuk a csomag értékét. Azaz kapnánk. De nem adják.
Az egész egy jó kis detektíves játékhoz hasonlít. Történt ugyanis, hogy kósza hírek keringtek arról, hogy kapnék ilyen csomagot. Ravasz keresztkérdésekkel kiderítettük, hogy a hír igaz. Aztán el kellett mennünk a tett helyszínére, ami már egy fokkal nehezebb volt. Az utcát még aránylag hamar megtaláltuk, de aztán... Mi a 2. számú épületet kerestük, de a 4.-sel kezdődött a házak számozása. Itt rövid közvéleménykutatást tartottunk, kikérdeztünk néhány tanút, de sajnos senki nem tudott segíteni.  Így kóvályogtunk összevissza egy darabig és egyszer csak hopp, megtaláltuk, teljesen véletlenül! A 18-as és a 20-as számú házak közé bújt! Jó, valahogy bekerülünk, beadjuk a szükséges papírokat, időpontot kapunk két hónappal későbbre. Két hónap eltelik, Anya nagy büszkén elviharzik a már említett helyre, de sajnálják, nincs pénz. Talán egy újabb hónap múlva. Eltelik a hónap, Anya ismét kiszáll a helyszínre, szóba sem állnak vele. Anya asztalra csap, főnököt követel. Főnök nincs, csak egy tisztviselő, a legkisebb, így aztán pénz sincs. Van viszont újabb időpont.

Hogy aztán lesz-e a dologból valami vagy sem még rejtély. Majd kiderítjük.

ÁRON

Mindenkinek van gyenge pontja. Nekem is. Van aki az állatkínzás ellen harcol. Mások az egészséges táplálkozásért. Az én ügyem a gravitáció. Keményen küzdök ellene. Születésem óta próbálom legyőzni. Különböző módszereket fejlesztettem ki az ügy érdekében. Az eddigi leghatékonyabb antigravitációs eszköz amit igénybe vettem: szüleim ölelő karja.
De sajnos mostanában a szüleim eléggé elszemtelenedtek. Apróbb koromban elég volt annyit mondanom, hogy nyikk és már valakinek az ölében találtam magam. Mostanában minden nyelvi kreativitásomat be kell dobnom, hogy ölben tartsanak, de legtöbbször már ez sem elég. Fokozni kell a hangerőt is. Arról nem is beszélve, hogy sokszor, ha karjába is kap valaki, nem biztos, hogy abba az irányba indul el, ahová én gondolom. Szóval, újabb módszert voltam kénytelen kitalálni. Most nagyon gyakorolom a kúszás tudományát. Kissé fárasztó, de Apa biztat: ne add fel fiam, előbb utóbb haladni is fogsz. Sírni nem szabad, de nyögni, azt lehet. Ezek bölcs atyám intelmei és azért osztom meg veletek, mert hátha valaki hasznát veszi.

ÁRON

Szombat reggel arra ébredtem, hogy Anya épp Apát frizurázza. Ilyenkor Apa mindig percekig figyeli a tükörben újdonsült fazonját, egy-egy hosszabb hajszál után kutatva, amit aztán miliméterre a többi után kell igazítani. Szóval, szombaton is talált ilyen rendellenes méretű hajszálat és épp azon morfondíroztak Anyával, hogy ollóval végezze Anya a fazonigazítást, netán nyírógéppel vagy pedig egyszerűen tépje ki és akkor nem kell vele babrálni. Apának az utóbbi megoldás egyáltalán nem volt szimpatikus.
Útnak eredtünk, mint minden hétvégén. Anya elmagyarázta, hogy ma spéci nap van, mert megyünk Kolozsvárra és megkereszteljük a kis cimborámat, Gellértkét. Na, erre úgy feldobódtam, hogy egy szemhunyást sem aludtam a hosszú úton. Kolozsvárra érve beugrottunk egy villámlátogatásra Gellértkéhez, csak hogy személyesen is gratuláljak neki a nagy eseményhez. És mivel tudom, hogy az első benyomás milyen fontos, szelíd bárányt alakítottam. Mindenki csodálkozott, hogy milyen csendes és nyugis vagyok és hát ők nem is értik, hogy állíhat mást rólam Anya, mert ugye csak rám kell nézni. Ezidő alatt nagy szelíden pislogtam jobbra balra. Viselkedtem.
Ezután a szállóba mentünk, itt már Nagymama és Tata is beszállt a képbe. Ők vettek kezelésbe miután Apa és Anya talpig díszbe öltözve, sűrű illatfelhőt hagyva maguk után ellibegtek keresztelni.
Sajnos a buliról lemaradtam, mert én koránfekvő típus vagyok, de azért Anya mesélte, hogy Gellértke figyelmesen hallgatta a pap bácsi mondókáját, még a szemét is becsukta, csak, hogy jobban tudjon koncentrálni. Időnként ő is véleményt nyilvánított vagy pedig kiegészítette a prédikációt. Utána fotómodellest játszott a nagyokkal. Az étterembe érve pedig felkért táncolni egy szőke nénit és addig táncoltak amíg elszundizott. Nem a néni, hanem Gellértke.
Hanem vasárnap mégiscsak sikerült összeszaladnunk egy fotó erejéig. Összebújtunk egy kicsit a kanapén. Az eredményt ti is láthatjátok.

ÁRON

Ezt a problémát is megoldottuk. Mármint a ''Hogyan sétáljunk Áronnal, ha esik az eső?'' kezdetűt. Anya lazán és lezseren rákapcsolta a szekeremre a hozzá tartozó ernyőt. Így aztán szárazon megúsztam a sétát. És, hogy ne fázzak meg, annyi paplankát és takarót pakolt rám, hogy ha borsószem hercegnő ráült volna a kupac tetejére, hát meg nem mondta volna, hogy alatta vagyok! De a lényeg nem ez, hanem az hogy működik a dolog, bár Apa szerint izléstelen dolog kabrióra ernyőt tenni. Nem ellenkezek vele, mert hát ugye abból élünk amit ő tud az autókról. Meg aztán az az Anya dolga, nem az enyém.
Szóval, mostmár esőben is sétálunk. Hason. Nyitott kocsiban. Szárazon.
Mindenkinek jó levegőt a sétákhoz!

ÁRON

U.I. Balázska, pajtikám, jó ötlet, Apával kell beszélnem a dologról, mert Anya folyton takarít, törölget így aztán nálunk Porsche nincs.

Tartozom egy vallomással: utálom a babakocsit. Teljes szívemből, minden meggyőződésemmel. És, hogy érzelmeimet kifejezzem, űvöltök minden egyes alkalommal, amikor randim van vele. Pedig Apa és Anya igazán sokat válogatott, hogy kényelmes legyen, sportos és még piros is. De hát fekve mit láthatok én a világból, kérdem én. Az épületek tetejét, egy-egy madarat, ami ha szerencsém van, pont a homlokomra pottyant.
Amikor egészen apró voltam, Apáék szundi közben csempésztek a babakocsiba, de most már nagyobb is vagyok és okosabb is. Már nem alszom annyit. Hogyisne, hogy aztán máshol találjam magam, pl. a babakocsiban zötykölődve! Pedig még arra is figyeltek a szülők, hogy ne rázzon túlzottan, tekintve, hogy szülővárosom utcái nem épp tükörsimák. Na, itt melléfogtak! Mostanában szándékosan keressük a gödröket és nagy lendülettel hajtunk beléjük, én pedig megdöbbenve hallgatok, miközben belső szerveim táncot járnak a gödrözéstől.
Na, de visszatérve a logisztikai problémához, babakocsi-undorom elsősorban Anyát keserítette el, mert vele szoktam levegőzni, és eléggé neheztel amiért egyik kezével a 10 kilós kocsit manőverezi, miközben azt számolja, hogy melyik gödör lehet kisebb, másik karjában pedig a 6 kilós jómagamat cipeli (itt hadd ragadjam meg az alkalmat és dicsekedjem aktuális méreteimmel: 6200 gramm és 63 centi).
Szóval, Anyát megszállta az ihlet és hasra fordított, a szekeremet pedig áttépőzárazta kabrió formájúra. Így aztán a járgányom most már tényleg sportos, piros és kényelmes. Számomra is. És tényleg nem maradok le semmiről, olyan mintha én vezetném a szekeret és néha még hangosan dudálok is az előttem haladóknak (valahogy így hangzik: prrriii!!)
Újfajta közlekedési stílusom nagy sikert arat a szebbik nem körében is. A parkos anyukák, de még a kamasz lányok is dicsérik szépségemet, erőmet, sportosságomat. A tipegő kislányok pedig folyton engem akarnak megtapogatni. Szóval, ismerkedési lehetőségnek is kiváló. Egy hátránya van a dolognak: csak kellemes időben kivitelezhető, esőben, szélben, hóban a kabrió stílus kissé szellősebb a kelleténél.

Tehát, kedves férfitársaim, én azt mondom használjátok ki a langyos őszi napokat, pattanjatok hasra egy babaszekérben és irány a közeli park. A népszerűség garantált.

ÁRON

Említettem már korábban, hogy tenornak készülök. E célból fejlesztgetem a hangom rendesen. Bár az előadás módján még van mit dolgozni, már kiválasztottam a felvételi vizsgadrabokat. Az egyikből egy kis részletet itt lehet meghallgatni. Egy parkos séta alkalmával produkáltam és  a természet gazdagsága és szépsége ihletett meg (kábé két fa van a parkban, amit a focizó gyerekek kapufának használnak). Sajnos Apáék csak későn kaptak észbe, hogy megörökítsék előadásomat, ezért csak a befejező áriát hallgathatjátok meg.
Folytatása következik.

ÁRON

Szóval elvittem nyaralni a szülõket. Libánba. Még szerencse, hogy õk ismerik az utat, mert velem biza kitolt az erõs hegyi levegõ. Két napig jóformán csak aludtam, idõnként felébredtem enni. Úgyhogy a nyaralás elsõ két napjáról nem tudok sokat mesélni. De a továbbiakban aktívan részt vettem a programrendezésben. Kissé megsértõdtem, mert miután a csapat többi tagja kifosztott néhány szederbokrot, engem senki sem volt hajlandó megkínálni. Még egy csalódás ért engem: a tábortûz. Apa épp hogy csak megmutatta és azzal már vitt is el a közelébõl mondván, hogy ha egy gyerek nézi a tüzet, bepisil tõle. Mit mondjak, három hónapos korban nem igazán van beleszólása a tábortûznek az ilyen dolgokba. Erre Apa is rájön elõbb-utóbb. A patakért viszont teljesen odavoltam. Kár, hogy azt mondta Anya, hogy nem hozhatjuk el, mert az a fürdõszoba Libánban. Voltunk hegyet mászni is Apával meg Anyával, de mire felértünk a tetõre úgy elfáradtam, hogy le kellett dõljek egy kicsit. Épp elszundiztam volna, amikor Anya felfedezte, hogy vonzom a bogarakat. Egyet kipiszkált a szemöldököm közül, de volt olyan is amelyik beszorult a lábujjaim közé. Na, az strapabíró volt, mert amikor kiszabadították onnan, akkor még élt. Akkor szakadt el a cérna Anyánál, amikor a pelenkámból is elõmászott egy - meglehetõsen szédült állapotban levõ - bogár. Pillanatok alatt felnyalábolta Apát, engem és minden cókmókot és szinte gurultunk lefelé a lejtõn.
Nagyon sok érdekes dolog történt még velem ezen kívül, de elmesélni hosszú lenne. Inkább játsszunk képregényest:





















Libáni Fenyő Wellness Élményfürdő   Gyere fiam, tegyünk még egy
                                                                       kanál sót a levesbe ...








Mamával humorizáltunk ...
















Tatával politizáltunk ...


















Itt a vége, fuss el véle!

  ÁRON

Kénytelen vagyok szabira menni. A titkárnőm (Anya) két hétre leállítja magát, mert holnap érkezik ura és parancsolója a nagyvilágból. Az örvendetes esemény pont egybeesik az én apukám érkezésével, úgyhogy nem is nagyon bánom a dolgot. A hegyekbe megyünk, Libánba, ahol állítólag nincs villany, ezért elképzelhető, hogy internet sem lesz.
Mivel vezetékes víz sincs, érdekelne, hogy hogyan fokok ott locsizni. Lehet, hogy a patakba mártanak majd?
Szeptemberig nem leszek itt elérhető, de ha bárkinek sürgősen szüksége lenne a véleményemre vagy esetleg tanácsot szeretne kérni tőlem, az alábbi telefonszámokon érhet el:
mobilszám: fenyő35
vezetékes szám: mókus29

Jó pihenést a szintén szabadságolóknak. Akik pedig dolgoznak, azok is pihenjenek néha.

ÁRON

Mostmár tutibiztos, hogy valami nomád népek közé kerültem. Alig keveredtünk haza Szatmárról, máris újból úton találtam magam cuccostól, puccostól, Anyástól. Apa mostanában, ha elutazik, lepasszol minket valamelyik nagyszülőkhöz. Most éppen Udvarhelyen vagyunk. Udvarhelyről azt érdemes tudni, hogy itt élnek atyai nagyszüleim. Meg egyebet is, de arról majd máskor többet mesélek.
Most inkább arról mesélek, hogy milyen viharos érzelmeknek vagyok én a tárgya.
Nehéz szavakkal megfogalmazni ilyen nemes érzelmeket, ezért ma hagyom, hogy a képek meséljenek helyettem.


A mellettünk elterülő (de a képen nem látható) Anya épp bemutat minket egymásnak:

















Az üdvözlő csók:


















Próbálom viszonozni, tátom a számat, hogy elkapjam mondjuk az orrát vagy a fülét, de ahhoz Bali túl virgonc:

















Balázska felfedezi a spanyolviaszt. Ezen nagyon meglepődik.

Erre a kérdésre a választ nagyon szeretné tudni Anya. Ugyanis mostanában nehézségeink támadtak ezen a téren. Eddig a hátamon aludtam, de időnként kapálózom a kezeimmel és ez általában azzal végződik, hogy behúzok egyet magamnak és a felháborodástól rögtön felébredek. Vagy beakad a mutatóujjam az orrlyukamba, amit aztán Anyának kell kihúznia. Vagy megkapaszkodom a hajamba/ fülembe, ez szintén fájdalmas mutatvány, ami után hosszas méltatlankodás következik.
Szatmáron Anyával együtt aludtunk a nagyágyon, ott fedeztük fel, hogy nagyokat tudok aludni hason. De hát ott a bölcsőhalál, amitől féltenek. Meg hát hason fekve remekül tudok csúszni, kúszni. Ami ugye nem veszélytelen tekintve, hogy repülni meg nem tudok és a nagyágynak széle is van. Ugyanez a gond a kisággyal is. Mármint, hogy véget ér. És nagyon idegesítő beleakadni az oldalába, mert úgy nem halad az ember, amikor pedig sürgős mennivalója volna.
Marad még a padló a szőnyeggel. Nagy előnye, hogy onnan bűvészmutatvány lenne leesni. De sok hátránya is van, ezért nem jön számításba.

Ha valakinek van egy jól bevált tippje, ossza meg velem. Javaslatokat a postacímemre várok. A borítékra írjátok rá: Hatékony alvási pozíciók Áronnak. Köszönöm.

ÁRON