A gyengébbik nem képviselői rajonganak a drágakövekért, ezt Áron ösztönösen tudja. Nem is mulasztja el soha felhívni a figyelmem a "gyémántos bolt" (bár valójában kristály) kirakatában sziporkázó tüneményekre. De arra még soha nem vetemedett, hogy a szikrázó szentély vakító küszöbét átlépje és átadja magát az eléje táruló pompának. Persze a határok azért vannak, hogy átlépjük őket és egyszer csak a csillogó kirakat másik oldalán pillantottam meg száját tátott gyermekemet. A ded szemmel láthatóan határozott cél által vezérelve lépett be a pazar enteriőrbe. Tudtam, lépnem kell, csak azt nem tudtam mit. Bambán ácsorogtam hát a bejáratnál, miközben Áron magára öltötte a komoly szándékú vásárló szerepét.

"Tessék mondani, drága ez a fülbevaló?"

"Hát, eléggé..." - válaszol meglepetten a felettébb csinos és meglehetősen fiatal eladólány, majd kérdően rám néz.

Áron nem veszi észre a mozdulatot, koncentrál. Kotorászik a nadrágzsebében egy rendet, majd a pultra teszi a tartalmát: százhetven forintot.

"Ez elég lesz?" kérdi.

"Sajnos nem." mondja a lány félig mulatva, félig meghatva.

"Akkor tessék félretenni. Ha nagy leszek és dolgozni fogok, több pénzem is lesz és visszajövök, megveszem anyának."

Csinos eladó lány meghökken. A százhetven forint visszakerül a nadrágzsebbe.

"Csókolom." mondja Áron búcsúzóul, majd sarkon fordul.

Kicsit kapar a torkom, amikor kifordulunk a boltból.

A jövő szép, akár lesz gyémántos fülbevalóm, akár nem.

Hozza a konyhába az a bögréjét.

- Ez a kakaó sajnos kifáradt. - közli sajnálkozó tekintettel.

Nézem a bögrét, üres.

- Mi az, hogy kifáradt? Savanyú volt benne a tej? - kérdem.

- Nem. Kifáradt a bögréből és helyet foglalt a nappaliban a szőnyegen. - oszlatja el a ködöt fejemből Áron.

1. számú kedvenc: Igen komolyan tanulmányozza az arcvonásaimat a vacsoraasztalnál: Anya! Lett egy ráncod a szád mellett. Túl sokat mosolyogsz!

2. számú kedvenc:

Én: Min töprengsz olyan komoly arccal?

Áron: Épp a megfelelő pályaválasztáson gondolkodom.

Én: Ó, hát... 5 és fél évesen még nem kell ez miatt fájjon a fejed. Nagyon sok mindenen múlik, hogy milyen pályát választ az ember.

Áron: Dehogy is. A jó pálya kiválasztása, ez az első lépés. A Dakar rallyban.

3. számú kedvenc:

Mit sem sejtve gyerekszobába be.

Áron (csevegő hangnemben): Képzeld, a Beni a csoportomból szerelmes az összes lányba.

Én(meglepődve) : És belé is szerelmesek a lányok?

Áron (tárgyilagosan): Egyáltalán nem.

Én (kíváncsian): Kibe szerelmesek a lányok az oviból?

Áron (túl tárgyilagosan): Például belém.

Én (meghökkenve): Ezt miből gondolod?

Áron (magyarázó stílusban): Beni mindig meg akarja csókolni a lányokat és akkor a lányok elfutnak. Én szoktam megmenteni őket. Utána meg akarnak csókolni engem.

Én (még jobban meghökkenve): És megcsókolnak?

Áron (őszinte felháborodással): Dehogyis, Anya! Elfelejtetted, hogy nekem már van menyasszonyom???

Hápogva gyerekszobából ki.

Újévi fogadalmakról és kívánságokról beszélgetünk. Áron szerint a még nagyobb... még szebb... még újabb... dolgok csak pénzbeli gazdagság. De akiket szeretünk, a család - és főleg a gyerek - azok örömbeli gazdagság. És erre törekedjünk. Jó, hát akkor megvan az újévi fogadalmam. És az újévi kívánságom is. Egy és ugyanaz.

Sok örömbeli gazdagságot kívánok idénre mindenkinek. :)

Nem állítom, hogy Áron minden mozdulata, gesztusa büszkeséggel tölt el. Vannak pillanatok, amiket szívesen kihagynék, átaludnék vagy egyszerűen csak megnyomnám magamon (és másokon) a memóriatörlő gombot. De mivel varázserőm nincs, elviselem és remélem, hogy ebből is tanulunk majd valamit. Ő is, én is. Néha mások is.

Tegnapelőtt az óvónéni beszámolt arról, hogy heves szóváltásba kerültek Áronnal. A vita kirobbantó pontja az volt, hogy miközben a csoport minden tagja átöltözött, kezet, arcot, fogat mosott és hóna alatt az alvós plüssével az ágya felé vette az irányt, az én gyermekem egy szál bugyiban forgott a saját tengelye körül, önfeledten játszotta a szállingózó hópihe szerepét, amelynek fogalma sincs a fogkefe, csapvíz, törölköző, pizsama prózai létezéséről. Ez nem egyedi eset, hanem egy állandósult állapot, Áron a vetkezést még megoldja, de ahogy a ruháktól megszabadul, mintha a további teendőktől is megszabadulna, és szabadon szárnyal a képzelet szárnyán, immár félmeztelenül. Óvónéni első reakcióként Áron alvós plüss sárkányát lefoglalta, amit gyermekem oly módon zokon vett, hogy be akarta zárni az óvónénit a fiókba. Nagyméretű fiók után nézett, amibe begyömöszölhetné megrökönyödött nevelőjét, majd miután nem talált, stratégiát váltott: kilátásba helyezte, hogy behívja az apukáját, hogy agyabugyálja el óvónénit. (Csak reménykedni tudok benne, hogy nem gondolják azt ezek után az óvodában, hogy a mi családunkban a konfliktuskezelés fő módja az egymás torkának ugrás.)
Végül sikerült diplomáciai megoldást találni a konfliktusra, de gyanítom, hogy ez nagymértékben az óvónő rugalmasságának és képzelőerejének köszönhető, és csak kismértékben a fiam kritikus önvizsgálatának.

Amikor pedig azzal próbáltam hatni rá, hogy vajon a Mikulás mit fog szólni mindehhez, megnyugtatott: ne izgulj, anya. A Mikulásnak nem lesz ideje erről beszélni. Van néhány kérdésem, amit feltétlenül meg kell vele beszélnem. Te anya, nekem nem minden stimmel a Mikulással.

Mit is mondjak. Jól megnyugodtam...

 Csendélet az óvodában:

Ül a kispadon két jeles képviselője a legifjabb generációnak.

- Nyühühü, bjühühü... - hüppög a kiscsoportos Lacika.

- Mi a baj már megint? - kérdi a nagycsoportos Áron.

- Kitolt velem a Benjámin.... bjühühüü... Ellopta a papíjjepülőmet és el is tépte.... bjühühüüüü... - keseredik neki Lacika olyan vehemenciával, amilyennel csak egy három és féléves tud.

- Semmit se tudsz te a kitolásról...- sóhajt Áron olyan mély átéléssel, amilyenre csak egy öt és fél éves képes. Az anyukám egész nap játszik más gyerekekkel más óvodában, én meg itt ülök... Ez a kitolás, Lacika... Gyere, csináljunk neked papírrepülőt...

/Miért nem készül az anyai szív acélból?/

- Mit játszottál ma az oviban?

- Nem játszottam. Szezonális tanfolyamot tartottam a középső csoportosoknak.

- Milyen szezonális tanfolyamot???

- Mű köhögés, mű tüsszentés, mű hasfájás, mű fejfájás elmutatása...

Ezt is megértük. Heléna és Áron órákon keresztül játszottak, hancúroztak, alkottak, építettek és kuckóztak, mialatt mi, felnőttek, boroztunk és beszélgettünk. Másnap:

- Jól érezted magad tegnap Helénával?

- Igen. Eljátszottuk a bátor tűzoltós meséjét.

- Igen? Az hogy van? Elmeséled?

- Van ez a tűzoltó, aki kimenti a szép lányt, Rózsit, és jutalmat kap a végén.

- Ó! És mi a jutalom?

- Rózsi megcsókolja.

- Értem. És neked mi volt a neved a mesében?

- Józsi.

- Rózsi meg Józsi? Ez komoly? Ki találta ezt ki?

- Heléna a Rózsit, én a Józsit. A csókot is ő akarta. Akkor mondtam, hogy legalább legyen tűzoltós mese. Ketten együtt találtuk ki. Tetszik?

- Tetszik.

- Anya! A pók a szereti a nedves dolgokat?

- Nem.

- Akkor mi túl keveset fürdünk.

- ???

- Találtam egy pókot a fürdőkádban.

***

Csendben teregetünk. Egyszer csak...

- Anya! Neked ki életed szerelme?

- Apád.

- És én????

- Te.... Te életem kisfia vagy.

- Akkor jó.

És teregetünk tovább...

***

- Elárulod, hogy miért pityeregted el magad ma az óvodában?

- Eluralkodtak rajtam az ösztöneim.

***

- Anya. Elmondjam, hogy mennyi a rendőrség telefonszáma?

- Igen.

- 112. Apa mondta.

- Jól jegyezd meg ezt a számot, fiam.

- Nyugi, anya, betápláltam a memóriámba.

***

- Miért mondtad az óvodában azt, hogy apa betörő?

- Te anya, ha láttad volna mekkorára tátotta óvónéni a szemét!

***

Csendben bandukolunk haza az óvodából. de a csend, mint száraz őszi ág, nagyon hirtelen tud (meg)törni:

- És mégis mikor veszel már nekem anya végre egy MŰFOGSORT????

 Áron nagycsoportos lett az idén. Ez a státusz rengeteg előnnyel jár, de egyben nagy felelősséget is jelent. Nyilvánvaló pozitívum például, hogy a trotyi kis három és fél évesek szemmel láthatóan felnéznek az óvodai matuzsálem korosztályt képviselő öt és fél - hat évesekre. Ám ez igen nagy terhet is ró egy nagycsoportos vállára: ő már nem viselkedhet úgy, mint egy három és féléves kis trotyi. Ő már erős, bátor, sokat tudó. Legalábbis olyankor, amikor az aprók látják...

Ma, amikor érte mentem az óvodába, épp egy kiscsoportost pátyolgatott, aki láthatóan nem volt túl jól. Megpillantott. Búcsúzott. Megfogta a kezem, de távolodóban még visszafordult egy jótanács erejéig: "Aztán, Lacika, ne felejtsd el a legfőbb gyógyszereket: méz, citrom, tea, nevetés és anyai ölelet" - szólt a sokat megélt tapasztalat az ifjonc irányába, aki buzgón bólogatni kezdett e bölcs intelem hallatán.

Úton hazafelé megállapítottuk, hogy fent nevezett gyógyszerek megelőzésképp is kiválóan működnek. Citrom, tea, méz csak otthon hozzáférhető, de "az anyai ölelet bárhol megtörténhető", hogy egész pontosan idézzem... És ezen megnyugtató gondolat fényében nevetve ballagtunk hazafelé az avarral borított, színes, zörgő, fanyar illatú november esti utcán.