Sajnos nem sokkal azután, hogy Szatmárra érkeztünk, meghalt a Dédim. Ügyesen megvárta, hogy meglátogassam, nagyon szeretett volna már megismerni engem. Így aztán egy sor nagyon szomorú eseménynek voltam a tanuja: virrasztás, temetés, gyászmise.
A temetés egy szomorú dolog, de nekem sikerült egy kicsit feldobni a hangulatot, mindenki odajött, hogy megnézzen és nagyon eredeti megjegyzéseket tettek rám. Íme néhány gyöngyszem:

"Ennek a gyereknek van szemöldöke! Nahát!"

"Bácsi:Elég jól néz ki ez a gyerek úgy külsőre.
 Anya: Belsőre is elég jól néz ki."

"Olyan hat hónapos ez a kislány, igaz?"

"Öreg néni Anyának: Én mondom magának kedveském, a gyereket nem szabad ölbe venni, ringatni, mert én mondom magának kedveském, a gyerek, az olyan, mint a kiskutya, megszokja a ringatást, aztán mindig csak vele kell foglalkozni, én mondom magának kedveském, gyerek vagy kiskutya, egyre megy .... (még hatszor ugyanez)
Anya néninek: Igen, igen...
Anya nekem, suttogva: Harapd meg a nénit, Áron."

és az Anya kedvence:
"Távoli unokanővér Anyának: Gyönyörű a gyereked, Bea, egyáltalán nem hasonlít rád!"


Anya sokat fog mesélni még nekem a Dédiről. A Dédiről, aki nagyon várt engem. A Dédiről, aki már azelőtt szeretett engem, hogy találkoztunk volna. A Dédiről, aki még utolsó napjaiban is az én fényképemet mutogatta a kórházi személyzetnek.
Nem ismertem a Dédit, de lesznek róla emlékeim. Anya megígérte.

ÁRON

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.