2013.10.27. 20:55
Történet arról, ami többet ér a gyémántnál
A gyengébbik nem képviselői rajonganak a drágakövekért, ezt Áron ösztönösen tudja. Nem is mulasztja el soha felhívni a figyelmem a "gyémántos bolt" (bár valójában kristály) kirakatában sziporkázó tüneményekre. De arra még soha nem vetemedett, hogy a szikrázó szentély vakító küszöbét átlépje és átadja magát az eléje táruló pompának. Persze a határok azért vannak, hogy átlépjük őket és egyszer csak a csillogó kirakat másik oldalán pillantottam meg száját tátott gyermekemet. A ded szemmel láthatóan határozott cél által vezérelve lépett be a pazar enteriőrbe. Tudtam, lépnem kell, csak azt nem tudtam mit. Bambán ácsorogtam hát a bejáratnál, miközben Áron magára öltötte a komoly szándékú vásárló szerepét.
"Tessék mondani, drága ez a fülbevaló?"
"Hát, eléggé..." - válaszol meglepetten a felettébb csinos és meglehetősen fiatal eladólány, majd kérdően rám néz.
Áron nem veszi észre a mozdulatot, koncentrál. Kotorászik a nadrágzsebében egy rendet, majd a pultra teszi a tartalmát: százhetven forintot.
"Ez elég lesz?" kérdi.
"Sajnos nem." mondja a lány félig mulatva, félig meghatva.
"Akkor tessék félretenni. Ha nagy leszek és dolgozni fogok, több pénzem is lesz és visszajövök, megveszem anyának."
Csinos eladó lány meghökken. A százhetven forint visszakerül a nadrágzsebbe.
"Csókolom." mondja Áron búcsúzóul, majd sarkon fordul.
Kicsit kapar a torkom, amikor kifordulunk a boltból.
A jövő szép, akár lesz gyémántos fülbevalóm, akár nem.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.