Biztos emlékeztek, meséltem már a Parkusz Szuperanyusz Makszimuszokról, azokról a cuki kis teremtményekről, akik hetente többször is megállapítják, hogy milyen kis tökéletlen is vagyok én. Meg, hogy Anya milyen kis kezdő. Most egy másik kedves fajról szeretnék szólni, a Parkusz MamutMamusz Mindenttudibuszról. Hozzájuk nem tartozik babakocsi, viszont egytől egyik fehér hajúak és vastag kötött zoknit viselnek, strandpapuccsal. A mi kis parkunkban (törzshelyünkön) is van néhány példány és sajnos megtetszettem nekik. Ezért aztán úgy döntöttek, hogy megtanítják Anyát arra, hogy hogyan neveljen engem. Minden egyes nap kapunk néhány hasznos tanácsot:
- a takaróm legyen vékonyabb / vastagabb
- miért nincs / van sapka rajtam?
- nem hallja Anya, hogy sírok? vegyen ki a kocsiból! / ne vegyen ki, ha sírok, mert így elkényeztet
- ne járjunk kabrióra tépőzárazott babaszekérrel, mert huzatot kap a fejem / Anya tudja jól, hogy én kabriózni szeretek, úgyhogy hajtsa fel már a kocsi oldalát

... és így tovább, nap mint nap...

A tanácsokat mindig mosolyogva megköszönjük.
És ezentúl nem a parkba, hanem a mellettünk levő kis erdőbe megyünk levegőzni. Szintén mosolyogva.

ÁRON

... a mai napot sem. A szüleim "szombat van, tehát úszunk" felkiáltással ébredtek és állták a szavukat. Gyorsan leszuszakoltuk az ebédet és ralliztunk egyet a medencéig. És, képzeljétek, senki nem volt ott rajtunk kívül! Egyetlen gyerek sem. És a jó fogású fürdőruhával felszerelt doktor néni  sem. De megengedték, hogy ússzunk egy órát mi hárman, Apa, Anya és én. Az egész medence a mienk volt! És én nagyon prímán álltam a sarat! Amikor letelt az óra Anya kullogott, Apa cammogott, én pedig nagy élvezettel gagyarásztam össze-vissza. Utána pedig jól kitoltam velük, mert ugye arra számítottak, hogy megint alszom majd vagy három órát, mint múlt szombaton, és beterveztek mindenféle pakolást, rendrakást, miegymást. Na, azt várhatták! Nekem sürgős játszanivalóm volt egész délután. Majd máskor pakolunk.
De mostanra azért mégiscsak elálmosodtam, úgyhogy búcsúzom is.

ÁRON

Anyát formában kell tartani. Rémes, hogy el tudnak lustulni a szülők, ha hagyjuk. Na, de nem hagyjuk. Így szoktunk mi együtt tornázni:

1. karerősítés (ez egy nagyon hatékony. Csak két hete gyakoroljuk és Anya már tegnap simán vitt egy zsák krumplit, miközben engem a másik kezében tartott)























2. kockahas formálás (Anya ettől még fényévekre van)






















3. formás láb gyakorlat (az enyém legalábbis egyre formásabb, az Anyáén még semmi változást nem vettem észre)



















4. Lazításként mindig labdázunk egy kicsit:






















Az aquafitnesst esténként a kádban gyakoroljuk, de a képek nem publikusak.

Most, hogy Heléna végre megszületett nem csak Anya miatt vagyok olyan motivált. Nekem is jó formában kell lennem. Hogy lássa majd, ha találkozunk, hogy milyen stramm pacák vagyok.

ÁRON

Nem tudom meséltem-e, hogy Anya fáradt? Hát, igen. Érdekes, én sokkal jobban bírom a strapát, mint ő. Ugyebár reggel felkelünk (én kell felkukorékoljam a társaságot mert, ha nem volnék, ki tudja, tán 7-ig is elaludnának!), némi játék, reggeli, satöbbi. Aztán elszundizok, Anya meg azt csinál amit csak éppen akar ilyenkor. Felébredek, ismét játék, evés, némi séta. Aztán megint alvás. És ez még egyszer megismétlődik. És ezzel már el is telt a nap. Szóval, sokszor csak nézem, hogy majd leragad a szeme, miközben én épp valami izgalmas és bonyolult történetet ecsetelek neki! Na, de mitől? kérdem én. Mert jó, hogy főzés, takarítás, mosás, satöbbii, de hát egész napi játék után egy kis házimunka csak nem árt az embernek. Sokszor mondják nekem Apával, hogy "Áron, nem tudnál most olyan két órát aludni? olyan jó lenne!". Nem! Bezzeg én tudom tartani magam! Sokszor már ordítok a fáradtságtól, de nem adom meg magam, akár órákig. Tessék csak utánam csinálni, kedves Szülők, persze az ordítós részt kihagyva. Hogy sok a dolga? És nekem? Könnyű annak aki meg tudja fogni a dolgokat, hasra tud fordulni, aztán vissza, egyedül tud helyet változtatni. Az ilyen nekem ne panaszkodjon. Nekem ezer dolgom van, ezt mind meg kell  tanulnom. Úgyhogy pihenni nincs időm.
Anya úgy gondolta, hogy egy kis segítség nem árt. El is jött hozzánk egy Dada-jelölt tegnap. Anya kiokosított, hogy most szépen alukáljak, ha esetleg felébrednék és a néni még itt lesz, csak mosolyogjak szüntelenül, és eszembe ne jusson kaja vagy egyéb dolgok után nyávogni. Szót fogadtam. Úgyhogy a Dada keddtől jön.
Meglátjuk mi sül ki ebből.

ÁRON

Szombaton két fontos dolog történt apró kis életemben. Először is négy hónapos lettem! Ilyen csak egyszer fordul elő az emberrel egész életében. A második fontos dolog, hogy Apáék elvittek az uszodába. Húú, mamám, mennyi víz!!!








Nagyon büszkén feszítettem a zöld úszópelenkámban, szerintem igazán formásan előhozta a vonalaimat.






















Apa volt az úszómester, de persze nem úszott egy centit sem. Szerintem nem is tud, úgyhogy markoltam erősen, ahogy csak bírtam, nehogy már eltűnjön abban a nagy vízben.






Volt ott egy néni is, röviden babaúszásoktató néni. Ő is kedves volt, elvett Apától, hogy néhány trükköt megmutasson. Mivel az ő mellkasán nem volt olyan sűrű bunda mint az Apáén, eleinte nem volt mibe kapaszkodnom, de aztán felfedeztem, hogy neki a vállán is van fürdőruhája, szóval mégis lett mibe markolnom. A baj csak akkor lett, amikor visszaadott a néni Apának, mert én ragaszkodtam a kapaszkodómhoz, így aztán az a kezemben is maradt. Úszásoktató néni kicsit zokon vehette, mert villámsebesen elhullámzott egy másik gyermekhez, de Apa titkon megdícsért. Még Anya se hallotta, szóval a dolog maradjon köztünk.






Mire lejárt az ötven perc, már azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány, olyan fáradt voltam. Az öltözőben már vígan horkoltam, fogalmam sincs, hogy kerültünk haza.

Jövő héten is megyünk úszni.

ÁRON

Megoldódott a babacsomag-ügy! Bár nem volt könnyű állítólag. Én nem voltam jelen, rám itthon vigyázott Apa, amíg Anya nem hagyta magát lerázni babacsomag-néniéknél. Szóval, elmeséltem nem is olyan rég, hogy Anya tárgyalási technikájának köszönhetően kaptunk még egy esélyt arra, hogy hazahozzuk ami nekem jár. Eljött az újabb kijelölt nap és Anya ismét útnak indult. Apa csomagolt neki hamuban sült pogácsát, mert elég sokáig kell ott mindig sorba állni, várakozni.
Nagy meglepetés: mindenki kedves, udvarias, hát persze, hogy van pénz, természetesen jogosult vagyok rá, csak még előbb egy-két formaság. Anya megkönnyebbül, leül, hátradől a széken.
És akkor jön a lényeg:
1. számú formaság: mivel tudja Anya igazolni, hogy ő az anyukám? Anya megfeszül, esetleg nézzenek utána a dossziénkban, rebegi. Hosszas huzavona, van dosszié-nincs dosszié játék 20 percen keresztül, végre megvan és tényleg! Meggyőződnek róla, hogy Anya igazat mondott. Anya fellélegzik.
2. számú formaság: Apa és Anya valóban házasok? Bizonyítsa be! Talán, ha lenne szíves megnézni a házasságlevél másolatát a dossziéban, kéri Anya. Olyan itt nincs! Ja, de mégis...
3. számú formaság: most Anya győzze meg őket, hogy ő valóban az akinek mondja magát. Jó, előkerül a bizonyíték.
Nincs mit tenni, fizetni kell.
Anya büszkén száguld haza a zsákmánnyal.
Három csomag pelenka lesz belőle.

Köszönöm a miniszter bácsiknak a nagylelkű adományt.

ÁRON

Anya új emberfajt fedezett fel a parkban!! Latin neve: parkusz szuperanyusz makszimusz. Külső tulajdonságai alapján sokféle lehet: szőke, barna, vörös, fekete, alacsony, magas, sovány, kövér, pont jó. Egy jellegzetes külső tulajdonság minden egyednél megtalálható: felső karnyúlványai babakocsiban folytatódnak. Belső tulajdonságai közül a legfontosabbak: mindent jobban tud, mindent tökéletesen csinál, mindenről határozott véleménye van. Jó pár ilyen példány kóborol szabadon a kis parkban, ahol levegőzni szoktunk, úgyhogy megfigyelhetők teljesen közelről is. Olvastunk ezekről a teremtményekről Anyával, amikor még abban a szűk kis garzonban laktam. Állítólag az ő babáik sokat és jól alszanak, sokat és jól esznek, mindig mosolyognak, soha nem sírnak és kétszer olyan gyorsan fejlődnek mint egy átlagos kisbaba, mondjuk mint én. Legalábbis szerintük.
De lássuk csak, hogy is azonosítottuk be őket:

Parkusz Szuperanyusz Maximusz 1: És végigalussza már az éjszakát a gyerek?
Anya: nem, átlag kétszer ébred fel enni.
P Sz M 1: Szegény fejed! Bezzeg az enyém! Este kilenckor beteszem a kiságyba a gyerekemet és reggel kilenckor kiveszem. (aztán P Sz M1 Apuka elpanaszolta az én apukámnak, hogy nem valami sokat alszanak)

P Sz M 2: Ne mondd, hogy fáj a hasa!! Még mindig?? Na, én azt se tudom mi az a hasfájás, az enyémeknek egynek se fájt! (aztán mondott Anyának egy-két tippet, cseppek, satöbbi, majd hozzáfűzte: saját tapasztalat)

P Sz M 3: Nahát, hogy tartja magát Áron a babakocsiban! De ez semmi, az én fiam..., stb.

És így tovább...

Eleinte csak hallgattuk Anyával nagy megszeppenve és elkeseredtünk, hogy milyen is vagyok: a leghasfájósabb, legkialvatlanabb, legsírósabb, stb kisbaba a környéken. Aztán összeraktuk a képkockákat és most már csak mosolygunk magunkban.
Most már tudjuk mindketten: nem kell minden mesét elhinni.

ÁRON

Furcsák ezek a felnőttek, sokszor elég gubancosan gondolkodnak. Egyfelől elvárják, hogy minél hamarabb megtanuljam a nevem és reagáljak arra, ha megszólítanak, másrészt annyi féleképp neveznek, hogy az már zavarbaejtő.

Közelgő keresztelőm alkalmából számba vettem a különféle megszólításokat, amivel családom illetni szokott engem. Kíváncsi vagyok melyik név mellett döntenek majd a keresztelőn.

Tehát:

Apa: barnamaci - ez mondjuk nem zavarna különösebben, ha nem szőke lenne a hajam és ha medve ősöktől származnék
paszujka - ez már sértő, tekintve, hogy azt sugallja, hogy sokat szellentek (ami igaz is, de ezeket a dolgokat diszkréten kell kezelni)

Anya: zabagép - bezzeg, amikor diétáztam hogy kétségbe volt esve!
kis mácsókám - na, ezzel egyet értek, mert én is észrevettem, hogy fogatlan mosolyom sikert arat a hölgyek körében

Nagyi: nudista fajzat - elismerem, nem bánnám, ha a pelenkacsere mondjuk úgy másfél óra alatt zajlana le
motyika - ez elég kedves, bár kissé gyerekes, na de ilyenek a felnőttek

Nagytata: runcájsz - vajon a sűrű fekete szakállam miatt hív így?

És tudjátok mi a legfurcsább az egészben? A családomat leszámítva mindenki ugyanazt a megszólítást használja, ha hozzám szól:

ÁRON

Rendhagyó babalátogatásra indultunk Apáékkal vasárnap hajnalban. De nem értünk oda. Elmesélem.

Szóval, Anya barátnője, Ingrid, kislányt hord a pocijában, de azért már nagyon szeretett volna látni engem. Ezért a nagyok úgy döntöttünk, hogy félúton találkozunk, azaz Szegeden. Nagy az izgalom szombat este nálunk, terv terv hátán, satöbbi. Engem csillogóra sikáltak, rám adták a legelegánsabb pizsamámat, mert a terv szerint a hajnali táplálkozásom szerint indulunk is, nem vacakolunk öltözködéssel. Anya tízoldalas listát készített a kétszáz legfontosabb dologról amit meg akart vásárolni. A lista tetejére azt írta, hogy Áronnak. Apa átböngészte a listát és nem átallotta megkérdezni, hogy mégis mire kell Áronnak egy nagy doboz pirosarany (extracsípős!) és még sok más. A válasz engem is őszintén érdekelt, de sajnos nem tudtuk meg, mert Anya meg rögtön aziránt érdeklődött, hogy ugyan mikor állít már össze Apa valami polcot a konyhába. Erre Apának eszébe jutott, hogy na jó, akkor, ha teszkózás lesz, akkor pénzt kellene venni.

Jó, eljött a vasárnap hajnal, engem becsempésztek a mózesbe, meg se nyikkantam, Apa, Anya frissen kimosakodva kapkodott ide-oda. Elindultunk.
Az úton semmi szokatlan nem történt, ha csak az nem, hogy végig aludtam. Odaérünk a határhoz, papírok rendben, de a gyerek (az én vagyok) nem mehet át, nincs neki útlevele. Hát, Apáék startból elvetették az ötletet, hogy nélkülem folytassák a kirándulást lévén, hogy a babalátogatás attól babalátogatás, hogy baba is jelen van. De ez a határőr bácsit egyáltalán nem hatotta meg. Ekkor Apa udvariasan megkérdezte (de tényleg szépen!!), hogy ugyanbiza miért is vagyunk az unióban, ha csak útlevéllel mehet a gyerek Magyarországra. A határőr bácsi erre színt váltott és olyat mondott, de olyat, hogy én azt nem is tudom leírni. Szóval visszafordultunk. Hogy mégis legyen egy kis kirándulás jellege a dolognak, hazafelé megálltunk a metró parkolójában és megettük az útra készített szendvicseket. Vagyishát, én megint csak a látványban részesültem.
Otthon mindenki le volt törve, de, hogy valami jó is kisüljön a dologból, Apa végre megcsinálta Anyának azt a konyhapolcot. Hétfő reggel pedig első útja a rendőrségre vezetett és beadta a kérelmet az útlevélre.
Mert nem hagyjuk magunkat.

ÁRON

U.i. A kép a vasárnap esti wellness alatt készült. Anya a masszőr és én vagyok a masszázs cseppet sem szenvedő alanya.

Nem mondom, kezdek már egészen szociábilis lenni. Tegnap délután látogatóim voltak és egészen tűrhetően viseltem magam. Csak épp egy icipicit cuppogtattam Ritának a kezét, csak egy árnyalatnyit reszketett a hangom amikor kértem (de nem követeltem), hogy vegyenek fel/ tegyenek le/ fordítsanak meg vagy játszon már velem valaki. Játszótársam akadt Norbi személyében, aki egyfolytában Mazsolának szólított (biztos mert olyan édes vagyok) és megtanított kacsintani. Az úgy történt, hogy ráfújt a jobb szememre, mire én gyorsan becsuktam. Ezt megismételtük még ötször. Norbinak olyan sikerélménye lett, hogy a másik szememet is meg akarta tanítani kacsintani, de Anya (ez a mindenlébenkanál Anya) kérte, hogy inkább mégse. Norbi aziránt is érdeklődött, hogy beszél-e már a kisbaba rendesen vagy csak így-úgy? Anya közölte vele, hogy csak így-úgy, de az már nagyon jól megy. Azután pelenkacsere következett. Anyának van egy mániája ezzel a művelettel, minden nap többször is végrehajtja. Na, ezt spéci Zoli nagyon várta, mert hallotta, hogy ilyenkor valaki mindig lepisilődik, de a show ezúttal elmaradt. Nem megy ez így nekem, rendelésre.
Aztán megérkezett Robi is és alaposan belenézett a számba, majd sajnálkozva megállapította, hogy fogam, az biza egy szál sincs. Anya gyorsan megnyugtatta, hogy nem baj, majd lesz, mire Robi láthatóan megkönnyebbült.
Száz szónak is egy a vége, jó kis este volt, bár engem a vége felé elnyomott az álom és belealudtam a muriba. Hiába az udvariasság még nem az erősségem.

ÁRON