Az esős áprilisi időjárás szobafogságra ítélt minket az elmúlt hét javarészében. Nagyon ragaszkodott hozzá Anya szerettünk volna már egyet sétálni vasárnap délután a Dóm téren, ahol igazán kedvünkre való a ... kappucsinó, khm...
Így történt, hogy sportos díszbe vágtuk magunkat, autóba pattantunk és elindultunk. A szemerkélő esővel nem törődtünk, bíztunk a teraszon felállított hatalmas napernyők védelmében. Megérkezünk, ég egyre borúsabb. Többen elhagyni készülnek a fent nevezett helyiséget. Mi bezzeg nem ijedünk meg egy kis összemaszatolódástól, tüntetően helyet keresünk magunknak (középen persze, a legvédettebb helyen), leülünk. A felhők gyűlnek, szemetelés egyre erősebb. Gondolkodunk: rendeljünk vagy menjünk? Hirtelen a semmiből elénkpattan a pincérlány, nincs mit tenni kérjük a nedűt. Közben egyre sötétebb lesz, a szél is erősödik, már bánjuk, hogy rendeltünk. Elered az eső, de olyan vehemenciával, hogy pillanatok alatt folyik a víz a téren, a pultos srác egy irdatlan nagy késsel szurkálja a fejünk felett a napernyőket, nehogy beszakadjanak a hirtelen zúduló víztömegtől. Ennek következében védett kis teraszunkat elönti a víz, a vendégek fele a levegőben tartja a lábát, a szemérmesebbje pedig áztatja. Mostmár nincs menekvés, ottragadunk amíg a felhőszakadás véget ér. A vendégek nagy része már a feje fölé tartja a székekről lekapkodott párnákat, engem Anya próbál körülölelni minden lehetséges végtagjával, közben bánja, hogy miért is nem született polipnak. Az egész helyzetet Apa élvezte egyedül. Lelkesen kattintgatott a fényképezőmasinájával és közben kis nyikkanásokkal adott hangot elragadtatásának. Hogy micsoda idő! Meg micsoda eső! Meg, hogy látjuk, hogy folyik a víz itt meg ott? Meg, hogy ő legszívesebben ittmaradna reggelig, ebben a nagy ítéletidőben! Na, mi nem osztottuk egyáltalán a lelkesedését és amikor hűlni kezdett a kezem, akkor dacolva a természeti erőkkel, odacsörtettünk az autóhoz. Mit csörtettünk, gázoltunk a szinte bokát verdeső vízben.
A kávé ottmaradt.
Amikor a tömbház elé értünk, kisütött a nap.

ÁRON

Harry Potter óta tudjuk, hogy a házimanók azok a lények, akik fáradtságos munkájukkal megkönnyítik az ember életét. Ők végzik ugyanis a házimunka javát, gondoskodnak arról, hogy a lakás ragyogjon a tisztaságtól, legyen finomság az asztalon és tiszta ruha az emberen. No, hát mindezen kritériumoknak én teljesen megfelelek. Rendkívül házias vagyok, ami már korán meglátszott, a takarítóeszközök irányába tanúsított kiapadhatatlan érdeklődésemen. Kezdetben volt ugye a poszívó. De ezt a történetet már elmeséltem.
Most a vizes munkák ódáját kívánom elzengeni. Nagy sikerélményeim a házimunka kapcsán a mosógéphez kötődnek. Már nagyon tudom mi a dörgés mosásügyben nálunk. Felismerem a mosás előkészületeit és buzgón segédkezem Anyának a mosnivalók kategorizálásában és a gépbe való begyömöszölésébe. A tegnap fél tekercs vécépapírt sikerült becsempésznem a mosógépbe úgy, hogy Anya csak a kipakolásnál vette észre. A sokezer papír-izét....
Másik nagy kedvencem a teregetés, amit mindig összekötök egy kis padlófelmosással. A játék lényege, hogy elcsenek egy frissen mosott zoknit, pólót, bármit és buzgón sikálni kezdem vele a padlócsempét, majd hanyagul visszadobom a többi teregetésre váró holmi közé. Anya számára mindig nagy kihívást jelent kitalálni, hogy éppen melyik konyhakendőt érte az a megtiszteltetés, hogy potalaníthatta a padlót. Mostanában a nehezített változat jött divatba nálunk, amikoris Anya kikapkodja a cuccot a gépből és amíg tereget, valami emelvényen tartja a ruhás lavórt. De amióta a kanapéra egy mozdulatból felpattanok, már ez sem probléma.
Nagy odafigyelést és szakértelmet igénylő házimunka a vasalás. Ennek a ténynek tudatában egy rendkívül forradalmi módszert dolgoztam ki, amely biztosítja, hogy Apa 31 nyári ingéből egyetlen egy sem éghessen meg soha, de soha. Módszerem lényege egyszerű és anyakímélő: ruha a vasalóasztalon, Anya kezében forró vasaló, házimanó szétvetett lábakkal stabilan az asztal alatt áll és felső végtagjait használva erőteljesen rázza a vasalóasztalt. De annyira, hogy az szépen csilingelő hangot ad ki. Anyának pedig nincs más dolga, mint mozdulatlanul tartani a vasalót, mely alatt siklik ide-oda az ingujj, asztalostól. És, hogy miért garantálja ez a módszer a kiégetés elkerülését? Nagyon egyszerű. Mert már 10 másodperces rázás is, a vasaló azonnali áramtalanítását és a fürdőkádba való gyors elhelyezését eredményezi (ahová egyelőre nem tudok bemászni). Az a ruha pedig amit nem vasalnak ki, az nem is lesz égésfoltos.

A főzés tudományában elért újításaim oly sokrétűek, hogy megérdemelnek egy külön posztot. A témára még visszatérünk.

Addig is jó munkát kívánok házimanó barátaimnak!

ÁRON





Egy kép a munkás hétköznapokból: Apa fehér ingével törlöm a csempét, Anya pizsamafelsőjével fényesítek, háttérben a földön az ünneplős szoknya. Az Anyáé :)

Nagyon jó kis játékot ajánlok a kedves baráti köröm figyelmébe! Egyáltalán nem eszközigényes, nem kell hozzá egyéb csak egy ajtó és egy meglehetősen sok szabadidővel rendelkező játszótárs, aki nem riad vissza attól, hogy ezredszerre is megkérdezze: Ki az?
A játék menete sem túl bonyolult: A két játékos az ajtó két oldalán áll, A játékos - ez vagyok én - becsapja az ajtót, hogy csak úgy füstöl, majd erőteljes kopogtatásba kezd. Na, ez az a drámai pillanat, amikor B játékos - ez Anya szokott lenni nálunk - bekapcsolódik és (a 28. ismétlés után már kissé) (r)eszelős hangon kérdezi: Ki az? Ezt követően B játékos résnyire nyitja az ajtót, épp csak annyira, hogy A játékos megmarkolhassa azt és lendületesen kitárja (mely ajtó minden egyes lendületes ajtókitárás után nekicspódik a falnak, nyomot hagyva, persze). A játék csúcspontja a viszontlátás örömmámorának akusztikus kifejezése, ragyogó örömet mintázó mimikával, ami a 40. ismétlés után már komoly színészi kihívást jelent (B játékos részéről).
Az utóbbi három napban minden reggel eljátszuk ezt a csodás játékot és bátran állíthatom, hogy Anya majd megőrül tőle nagyon örül neki. Ráadásul ma rekordideig tarott a kopogtatós parti: negyven percig!
Aki ezt a rekordot megdönti, azt meghívom egy meggyszörpre!

ÁRON

Ui A kép a "kavarjuk a locspocsot" című kinti játék alkalmával készült, ami szintén a kedvenceim közé tartozik.

Tegnap este fürdés előtt, Anya épp a ruháimtól próbált megszabadítani, ami nem könnyű mutatvány, mivel jelentős kreatívitást igényel mozgásigényem pár másodperces korlátozása is. Így történt, hogy fent nevezett szülőm kezembe nyomott egy építőkockát, mondván: telefonáljak. Mert mindennel imádok telefonálni: ásványvizes palackkal, zuhanyrózsával, kanállal... És én már telefonáltam is nagy vigyorogva. Anya kérdésére, hogy: Kivel beszél Áron? jött a magától értetődő válasz: Apappp! Tátátátá! Mindkét megnevezés Apát illeti. S, hogy miről beszélgettünk Apával? Hát, az titok...

Áron

... azzal, ha elárulom, hogy rákaptam a zöldségekre. Bár igazán nem értem miért nevezik őket így, hisz a legtöbbjük egyáltalán nem zöld.
Itt van mindjárt a paradicsom. Nagyfiús reggelik elmaradhatatlan tartozéka. Még soha, de soha nem kaptam zöld parit, csakis pirosat. Jár hozzá sajtszelet, vajaskenyér, néha babavirsli (a gyenge pontom).
Aztán az ebédes zöldségek: sárgarépa, petrezselyemgyökér, krumpli, karfiol és a nagy kedvenc, a legzöldebb zöldség, a zsenge zöldborsó. Utóbbi azért nagy favorit, mert Anya kirakja a tárcámra a zöldborsó szemek egy részét, én pedig sorra kipukkasztom őket, hogy csak úgy spriccolnak!!! Van már egy csomó zöldpöttyös pólónk! Borsópukkaszás nélkül nincs evészet, ebben szigorú és következetes vagyok. Még az olyan középkori kínzó módszereknek is ellenállok, hogy éheztetés.
Az olyanok, hogy brokkoli, retek, uborka, nem érhetnek még az ízlelő bimbóim közelébe se!

Szóval ebből merítem a rohangáláshoz szükséges erőt mostanában. És persze a napi egy adag húsból. Mert az szükséges a férfinépnek.

ÁRON

Megskalpoltak...

Ilyen voltam:




















Ilyen lettem:





















Azóta gyakran a fejemhez kapok és keresem rockos loboncomat. Nem találom. Ha valaki tudja hol találom fejem elveszett ékét, küldje vissza.
Köszönöm.

Áron

Péntek délután édeshármasban autóba pattantunk és egy kemping felé vettük az irányt. Ott már jó sokan voltak, amikor megérkeztünk és egy bácsi közölte, hogy azért fontos, hogy lepecsételjük a tulipánt, mert akkor lesz iskola, ahova járhatok. Meg egyebek. Na, engem ez az iskola dolog hidegen hagy, úgyhogy én felfedező útra indultam, odaköszöntem minden utamba akadó embernek, ami nem kis dolog, tekintve, hogy elég sűrűn utamba akadt egy-egy néni, bácsi, óvónénijelölt kislány. Nagy bográcsokban rotyogott valami jóillatú dolog, állandóan meg akartam fogni, de nem hagyták. Végül én győztem, nemcsak megfoghattam, de meg is ehettem azt a jóillatú cuccot, amit Apáék gulyásnak becéztek. És ezzel Anya szavahihetősége teljesen odalett a baráti kör előtt, oly mértékben, hogy nem is hinném, hogy rehabilitálni lehet már... Ugyanis Anya állandóan panaszkodik az étvágyamra, mert szerinte napi fél pohár joghurt, az semmi. Erre akárhányszor bográcsos vagy kondéros party van, én akkora adagokat tűntetek el, mint egy kaszáslegény. Hát, akkor hogy nem eszik ez a gyerek amikor mindig csak eszik?- kérdezgetik.
A tulipános gulyásparty nagy előnye, hogy rengeteg kislány futkorászott össze-vissza, jó részükkel pedig volt szerencsém személyes ismeretséget kötni. Ezen kapcsolathálózat kiépítése rendkívül élvezetesnek bizonyult utólag, ugyanis annyi pesztrám akadt, hogy két csapatra szakadtak, majd különféle trükköket bevetve próbált mindegyikük a maga oldalára csábítani. Egyik csapat olyan elszánt volt, hogy simán felkaptak egy óvatlan pillanatban és elfutottak velem. Jó messze. Távol a tömegtől. Távol Apától. Távol Anyától. Ezek a távolságok engem nem látszottak zavarni cseppet sem, ellenben a ziláltan és sápadtan odarohanó Anyát szemmel láthatólag zavarta, ölbe kapott és úgy szorongatott mintha az ebédre elfogyasztott murok levét szándékozná kipréselni belőlem. A kislányok óvatos tapogatózására, hogy mikor tesz már le, az volt a válasz, hogy úgy tizenöt év múlva. A hölgyek csalódása szinte tapintható volt és mivel készültünk hazavonulni, mind biztosítottak mély rokonszenvükről és vonzódásukról, melyet elsősorban a szemem színéhez kötöttek, de volt aki stramm felállásomat dícsérte, mások pedig azt a tényt, hogy nem sírtam egy nyúlfarknyit sem, dacára a sok esésnek, ütközésnek, stb.
Tehát elmondhatom: nagyon produktív napot zártam: tágult a politikai látóköröm, teleettem a bendőmet igazi magyaros gulyással (anya holnap csakis gázmaszkban cseréli a pelenkámat), és remélhetőleg néhány kislány szívébe is beloptam magam.

Áron

Állítólag a gyermekek első szülinapjuk környékén ejtik ki első értelmes szavaikat. Az időpont stimmel, az első életévet betöltöttük (én elég rég, de Áronnál még friss a dolog), érelmes szavak pedig... Hmmm, van több is. Csakhogy. A használatukban nem tudok logikát felfedezni. A baba, mama, papa, tata szavak hónapok óta megvannak, mondogatja is őket szerelmetes magzatom, de összevissza. A nyanya én vagyok, ez tiszta. Csakis engem illet ez a megtisztelő megszólítás. És ezzel nagyjából véget is ér az értelmes szavak hatalmas tárháza. Mert, igen, valóban, kristálytisztán kiejtette egyszer azt a szót, hogy labda, olyan szépen, hogy ÁronApu olyat fékezett, hogy kissebb kalamajka kerekedett a dologból a nagyváradi forgalomban. Csak arra tudok gondolni, hogy fiókám érezte a felelősség súlyát, azért nem ejtette ki többet, bárhogy labdalabdalabdáztunk neki napestig.
Pár hete felfedezte a jelnyelvet, csak rámutat valamire és célt ér: hűtőszekrény kitárul, játék kezébe adódik, víz a szájába töltődik, stb. Minek is törje azt a csinos nyelvét akkor?
Ezen a téren viszont óriásléptekkel történik a fejlődés, mára más ott tartunk, hogy Áronom összetett mondatokban gesztikulál. Pl. odajön hozzám, lábam elé a kőre vágja a szandálomat, a (nem is túl olcsó, de mostmár annál viharvertebb) napszemüvegemet, majd a bejárati ajtóhoz sétál, egyik kezével a sapkáját próbálja a fejére gyömöszölni, a másikkal az ajtót csapkodja vehemensen. Az üzenet nyilvánvaló: vágjam magam puccba és nyomás a játszótérre, de csipkedjem magam, mert nincs idő! (utóbbira az ajtópüfölés mértékéből következtetek).
De nemcsak követelőzésre használja Áron a gesztusnyelvet. A tegnap a játszón egy labdára fájt a foga, amit egy másik kisfiú szorongatott szenvedélyesen. Gyermekem próbálkozott a direkt módszerrel, azaz a kézből kirántással egyetlen vállmozdulatból (ami profi szinten megy már). Egy néni erélyesen rászólt, hogy ne vegye el a labdát, mire ő engedelmesen visszaadta és látszólag letörten arrébb csámborgott. Pár pillanat múlva visszatért egy nagy méretű homokozó autóval és nyújtotta cserébe a labdáért. A csere megtörtént, gyermekem felkapta a labdát és már pucolt is jó messzire vele. Mondanom sem kell, a felajánlott autó sem az övé...
Még egy éredekesség. Nem egészen értem, hogyan történik a nyelvtanulás, hogyan raktározódnak el a szavak az agyban, hogyan kategorizálódnak. Áron a játszótéren, boltban, stb gyakran kerül kapcsolatba a román nyelvvel. Furcsa módon érti a szavakat, és más hangzású halandzsanyelvet használ, mint itthon. Merthogy sokat halandzsál, szinte egész nap, és olykor meglepően értelmes hangzású halandzsaszavakat használ. De román környezetben, csalhatatlan érzékkel nyelvet vált ő is. Csengeanya, te talán hozzá tudsz szólni érdemben a témához. Vagy bárki más...
Röviden: tanulok Áronul. Addig is amíg ő hajlandó lesz elsajátítani az én nyelvemet. Az anyanyelvét.
Jó kis móka ez.

ÁronAnyu

Hej, Gyula, Gyula, Gyula, Gyula
Szól a duda, duda, duda, duda....

...így szól az egyik kedvenc mondókám, van folytatása is, de az a mai mesélnivalóm szempontjából teljesen lényegtelen. Ugyanis hétvégén Gyulán voltunk és ha volt ott duda, akkor az értem szólt. Merthogy megünnepeltük énkukoriságom első szülinapját. Keresztszüleim szám szerint 14-en képviseltették magukat és szerencsére csevegő- és játszópajtik is voltak szép számmal.

Volt torta....

















...és ajándékok....


















...Peti táncba vitte Julikát...
















... rám pedig Kamilla vigyázott, miután Anyátűl engedélyt kért rá: "Foglalkozhatok Áronkával?"...






















...Heléna mosolyából mindenkinek jutott...
















... Gellérttel megtárgyaltunk bizonyos taktikai lépéseket. Vagy lépési taktikákat? Már nem emlékszem...

















...néhány keresztmamival és baráti köröm egy részével sétálni indultunk...
















.... miközben keresztapáim egy része focimeccs előtti taktikai megbeszélést tartott...















...Apa úgy döntött, hogy itt az ideje slusszkulcsot ragadnom...





















...Anyával is autóztam...mégpedig vizben...




















Jó kis hétvége volt!

Áron

Csütörtök reggel gyanút fogtam. Mondjuk nem attól, hogy ébredés után rögtön bebocsátást nyertem a nagyágyba a szüleim mellé, ez minden áldott reggel igy történik. Hanem mert a szüleim rázenditettek valami dalra, amiből kiderült, hogy szülinapom van és, hogy az milyen jó nekem. Szóval vártam, hogy mikor lesz már olyan jó. És lett.

Átjött köszönteni Júlia...
















...és Sergiu is beugrott némi meglepetéssel...




















... de a legnagyobb jó mégiscsak az volt a szülinapban, hogy Apa korán hazajött a dolgozóból és kaptam ajándékba sok együtt töltött időt, játszást, dögönyözést. És bónuszként némi játékot is...













































....és úgy értettem, hogy ez még mind semmi, a java csak ezután jön...
Hmm...


Áron