Péntek délután édeshármasban autóba pattantunk és egy kemping felé vettük az irányt. Ott már jó sokan voltak, amikor megérkeztünk és egy bácsi közölte, hogy azért fontos, hogy lepecsételjük a tulipánt, mert akkor lesz iskola, ahova járhatok. Meg egyebek. Na, engem ez az iskola dolog hidegen hagy, úgyhogy én felfedező útra indultam, odaköszöntem minden utamba akadó embernek, ami nem kis dolog, tekintve, hogy elég sűrűn utamba akadt egy-egy néni, bácsi, óvónénijelölt kislány. Nagy bográcsokban rotyogott valami jóillatú dolog, állandóan meg akartam fogni, de nem hagyták. Végül én győztem, nemcsak megfoghattam, de meg is ehettem azt a jóillatú cuccot, amit Apáék gulyásnak becéztek. És ezzel Anya szavahihetősége teljesen odalett a baráti kör előtt, oly mértékben, hogy nem is hinném, hogy rehabilitálni lehet már... Ugyanis Anya állandóan panaszkodik az étvágyamra, mert szerinte napi fél pohár joghurt, az semmi. Erre akárhányszor bográcsos vagy kondéros party van, én akkora adagokat tűntetek el, mint egy kaszáslegény. Hát, akkor hogy nem eszik ez a gyerek amikor mindig csak eszik?- kérdezgetik.
A tulipános gulyásparty nagy előnye, hogy rengeteg kislány futkorászott össze-vissza, jó részükkel pedig volt szerencsém személyes ismeretséget kötni. Ezen kapcsolathálózat kiépítése rendkívül élvezetesnek bizonyult utólag, ugyanis annyi pesztrám akadt, hogy két csapatra szakadtak, majd különféle trükköket bevetve próbált mindegyikük a maga oldalára csábítani. Egyik csapat olyan elszánt volt, hogy simán felkaptak egy óvatlan pillanatban és elfutottak velem. Jó messze. Távol a tömegtől. Távol Apától. Távol Anyától. Ezek a távolságok engem nem látszottak zavarni cseppet sem, ellenben a ziláltan és sápadtan odarohanó Anyát szemmel láthatólag zavarta, ölbe kapott és úgy szorongatott mintha az ebédre elfogyasztott murok levét szándékozná kipréselni belőlem. A kislányok óvatos tapogatózására, hogy mikor tesz már le, az volt a válasz, hogy úgy tizenöt év múlva. A hölgyek csalódása szinte tapintható volt és mivel készültünk hazavonulni, mind biztosítottak mély rokonszenvükről és vonzódásukról, melyet elsősorban a szemem színéhez kötöttek, de volt aki stramm felállásomat dícsérte, mások pedig azt a tényt, hogy nem sírtam egy nyúlfarknyit sem, dacára a sok esésnek, ütközésnek, stb.
Tehát elmondhatom: nagyon produktív napot zártam: tágult a politikai látóköröm, teleettem a bendőmet igazi magyaros gulyással (anya holnap csakis gázmaszkban cseréli a pelenkámat), és remélhetőleg néhány kislány szívébe is beloptam magam.

Áron

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.