Zágon István: Az anya meg a szülő

Szeretettel ajánlom minden Anyának és minden Nagymamának!

Ez a két fogalom alapjában véve ugyanazt jelenti, de azért mégsem ugyanaz. Olyan különbség van köztük, mint - hogy is magyarázzam - mint amikor az ember azt mondja, hogy állam, meg azt, hogy haza.

A hazáért élek és halok, az államnak meg adót fizetek. És annak ellenére lényegesen könnyebb, mint meghalni, mégis több emberről hallottam, aki lelkes örömmel halt volna meg a hazáért, de soha senkiről nem hallottam, aki szívesen fizetett volna adót.
Hát így vagyunk valahogy az anyával, meg a szülővel is. A szülő hivatalos kifejezés, az anya magánjellegű.
A szülő minden, ami értelmet jelent, erőt és kötelességet, az anya pedig minden, ami érzelem, áldozat és a leggyönyörűbb gyöngédség a világon.
Az anya, meg a szülő egy ember. De ennek az egy embernek egészen más tulajdonságai nyilvánulnak meg az anyában, mint a szülőben.

Aki a harmadik szobából csukott ajtón át is meghallja, hogy hathetes kislánya sír, az, az anya.
Aki szeretne berohanni hozzá és egy kis jó, langyos tejecskével elcsitítani azt a kis ártatlant, még az is az anya.
Aki be is rohan hozzá, megnézi, kibontja, tisztába teszi, de soron kívül egyetlen korty anyatejet sem juttat neki, hanem szigorúan alkalmazkodik az orvosilag előírt étrendhez, az már a szülő.

Akinek majd a szíve szakad ki, amikor a gyermeknek fogzási fájdalmai vannak, az, az anya, de aki csukamájolajat ad neki, hogy minél előbb nőjön ki a foga, az már a szülő. Általában aki képes arra, hogy saját önszülött gyermekének beadja a csukamájolajat, azt a csúszós, szörnyű, kibírhatatlan ízű kotyvalékot, az nem is lehet anya. Az csak szülő lehet.
De aki közben azt hajtogatja; jaj de jó, de finom, a mama is ezt eszi, és hősies elszántsággal a szívében, de háborgó indulatokkal a gyomrában maga is megkóstolja azt a szörnyű kotyvalékot, az már megint az anya.

Aki büszke arra, hogy az ő kisfia már olyan nagy, hogy az első osztályba iratkozik, az a szülő. De aki az iskola megnyitásának napján sírva kíséri a gyereket abba a tiszteletre méltó épületbe, és amikor beengedi a többi gyerek közé, akkor úgy érzi, hogy a fia Dániel, aki most lép be az oroszlánbarlangba, az már megint az anya.
Aki nappal megbünteti a gyermeket, mert elszaggatta a nadrágját, az a szülő, de aki azt a kisnadrágot éjjel könnyes mosollyal foltozza meg az, az anya.
Aki azt mondja: haszontalan kölyök, már megint nem tanulsz, az a szülő, de aki fűnek-fának keservesen panaszkodik, hogy annak a szegény gyereknek már megint mennyit kell tanulnia, az, az anya.

Aki a kamasz fiát tánciskolába viszi, az a szülő. Aki büszkén figyeli, hogy az a haszontalan kölyök milyen ügyesen teszi a szépet annak a copfos kislánynak, az még mindig a szülő.
De aki ugyanakkor nagyokat nyel, mert úgy érzi, hogy most kezdik tőle elszakítani lelkétől lelkezett magzatát és szeretné a fia táncpartnerét, azt a kis kacér, szőke démont megpofozni, az már megint az anya.

És mégis az anyából lesz a jó anyós, a szülőből pedig a rossz. Amely anyósi állapot tart mindaddig, míg meg nem születik az első unoka. És akkor valami egész váratlan és csodálatos dolog történik, eltűnik a szülő, eltűnik az anya, mondjuk inkább a kettő összeolvad és nagymama lesz belőle

De ez a nagymama nem hasonlít sem az anyára, sem a szülőre, annyira nem, hogy hadilábon áll mindkettővel, a szülőt ridegnek, az anyát túlzottnak tartja, és csak egyvalakivel azonosítja magát teljesen és százszázalékosan, a gyerekkel. Mintha soha nem lett volna szülő, mintha soha nem lett volna anya.
Mintha így született volna ötvenegynéhány éves korában egyenesen nagymamának.

Az idei ősz-tél nagy slágerszínei:

a rizspép-fehér (ártatlan divatamatőröknek főként!)
























a cékla-rózsaszín (merészebb, vagányabb babáknak!)























a répa-sárga (a klasszikus vonal kedvelőinek!)





















Szőke, barna, vörös vagy fekete hajú babáknak egyaránt előnyös színek. Különösen ajánlott viselet barna, kék, zöld és fekete szemű babák számára. Testalkattól függetlenül is kipróbálhatók.
Nálunk jövő héttől divatba jön a spenót-zöld is.
Jó próbálgatást!

ÁRON

Kíváncsi vagyok a véleményetekre. A napokban, a közelgő ünnepek kapcsán, két különböző lapban olvasható volt egy-egy interjú, mindkettő témája a téli ünnepekkel kapcsolatos mítoszok. Az első beszélgetés alanya egy óvónő, aki szerint nem szabad hazudni a gyereknek, következésképp az ő gyerekei tudják azt, hogy Mikulás nem létezik. A második cikkben egy szintén pedagógus arról beszélt, hogy milyen káros megtéveszteni a gyereket ezekkel a mesékkel, mert egyrészt megtanítjuk hazudni (!!!???), másrészt, amikor rájön, hogy a mese nem igaz, csalódik. Nagyjából ez lenne a két pedagógiai vélemény.
Nekem meggyőződésem, hogy Mikulásra, Angyalkára, Jézuskára igenis szükség van. A gyermekkor egyik kiváltsága hinni, várni, készülni, izgulni. Olyan ajándék ez szerintem, ami gazdagít, feltölt és elvarázsol. Nemcsak gyereket, hanem a szülőt is. Jó lehet nézni a gyereked csillogó szemeit, pirosló kicsi arcát, amint a Mikulásjárást várja.
Nekem még várni kell addig két-három évet, amíg Áron is izgatottan készül majd. Kivárom.
Hozzánk eljön majd a Mikulás.
Érdekelne, hogy nálatok mi a szokás.

Üdv,
ÁronAnyu

Amiről most szólni fogok, azt mindenütt Chamomilla Vulgaris névvel illetik. Ami magyarul nem más mint Közönséges Kamilla. Pedig egyáltalán nem közönséges. Ugyanis varázserővel bír, ezért kis családunk körében különös tisztelet jár neki. Először akkor bizonyított, amikor a pocifájásommal bajlódtunk. És most ismét hozzá fordultunk. Írtam már, hogy a nemalvás világrekordját készültem megdönteni. Ezért aztán Anya, akinek viszont egyáltalán nem állt szándékában semmilyen alvásmegvonásos rekordot megdönteni, szóval Anya döntött: chamomilla! És lőn. Vasárnap délután ötkor kaptam öt golyócskát, majd fél nyolckor - lefekvés előtt -  újabb ötöt. így aztán éjjel tizenegy és fél órát aludtam, majd nappal újabb négy órát.
Most már nem áll szándékomban semmilyen rekordot felállítani. Legalábbis nemalvósat.

ÁRON

Nem bírom az egyhangúságot. Lássuk csak mivel igyekeztem színesíteni a szüleim (és a saját) életét az elmúlt pár napban:

1. Kiloccsantottam Apa szörpjét, majd elbűvölve követtem tekintetemmel a cseresznyepiros sugarat (mert hát milyen más színe legyen a cseresznyeszörpnek?), amint találkozik Anya makraméjával (amit ő a nagymamájától örökölt) meg a fehér szőnyeggel és még rengeteg egyéb dologgal is. Az egész család lázba jött az eseménytől, mindenki próbált részt venni valahogy a játékban, amit elindítottam (Apa padlót törölt, Anya szőnyeget dörzsölt, Nagyi a makramét mentette, ami szerencsére megúszta maradandó nyomok nélkül). Egész felvillanyozódtak.

2. Megkaparintottam Anya telefonját! Nagyon ravaszul csináltam, mert Anya azt gondolta, hogy csak jól megpuszilgattam a telefont, de gombot nyomni még nem tudok. Hát tévedett. Ugyanis megnyomtam valamit, amivel teljesen levettem a hangerőt. Ezért aztán amikor Apa befordulva az utcánkba felhívta Anyát, azt hittük, hogy legalábbis az északi sarkról telefonál.

3. Mit gondoltok hány fokon jön ki a répafőzelék egy rugdalózóból? Elárulom: ha ügyesen csináljátok, még kilencven fokon sem. Kell az akcióhoz egy darab előke (vagy partedli, ahogy tetszik), alatta valami édes rugi, amit lehetőleg imádjon Anya és répafőzelék. Tátogj nagyokat, hogy Anya a szádra koncentráljon. Egy óvatlan pillanatban egyik kezeddel tenyerelj a tányérkába, a másikkal pedig erősen fogd meg a partedlit és elegáns mozdulattal hajítsd jó messzire. Miközben Anya a repülő előkét csodálja, te jó alaposan töröld tisztára a tenyeredet a fent említett imádott ruhadarabban. A játékot legalább kétszer ismételd meg a poén kedvéért. A poén nálunk csak nekem jött be, mondjuk.

4. Ráhajtottam Nagyi szemüvegére. Már többször a markomban volt, de nem engedték felpróbálni. Úgyhogy ezen még dolgoznom kell. Nincs sok időm, Nagyi csak hétfőig marad, aztán utazik haza és viszlát szemüveg.

Hát ezek az elmúlt hét termései, a teljesség igénye nélkül.
Kis cimboráimnak ajánlom kipróbálásra.

ÁRON

Ez az amiről mostanában csak álmodozunk:






alszom...















jól alszom...

















sokat alszom...

















Az egész család alszik...












és továbbra is jó nagyokat durmolok...












Az utóbbi három napban nem igazán ment az alvás, éjjelente félóránként felsírok, Apáék pedig szolidaritásból velem virrasztanak. Még keressük az okát, de gyanítjuk, hogy ez egy fogas kérdés. Mindenesetre a jelek arra utalnak: megy a hasam, hőemelkedésem van éjszakánként, nyáltengerben úszunk és bármit hajlandó vagyok rágcsálni, ami szájközelbe kerül.
Persze Apáék megértőek. Ők is tudják, hogy fogat növeszteni sokkal nehezebb, mint például hajat.
Megyek is és rágcsálok valamit.
Kellemes hétvégét mindenkinek!

ÁRON

Akkor átvesszük a stafétabotot Kicsi Lillától és leírjuk, hogy mi volt emlékezetes számunkra az utóbbi hét évből:










2000 - augusztusban kimondjuk a boldogító igent Udvarhelyen, majd ősztől családos bentlakásba költözünk Kolozsváron. Na, az itt eltöltött évről külön blogot lehetne írni!

2001 - kiballagunk az egyetemről és örülünk, mert ezentúl minden tök könnyű lesz, nem kell többet vizsgázni. Persze továbbra is vizsgázunk, a tárgyak ezentúl: állásinterjú, megfelelés az új munkahelyen, beilleszkedés a csapatba, stb. Igyekszünk helyt állni.

2002 - ÁronApu Temesvárra költözik állásügyben. Én - ÁronAnyu - Kolozsváron maradok, szintén állásügyben. Pokoli év, rengeteg utazással, hihetetlen telefonszámlákkal.

2003 - Temesváron fészket rakunk, ott keresek és találok új állást. Értékes embereket ismerünk meg, néhányukkal barátokká válunk. Tervezgetünk.

2004 - a fészket továbbra is ketten lakjuk, várakozásaink ellenére. Elkezdünk orvoshoz járni. Reménykedünk. Csalódunk. Reménykedünk. Csalódunk. Reménykedünk....

2005 - lombikprogramban veszünk részt. Várunk. Reménykedünk. Csalódunk. Zuhanunk.

2006 - augusztusban nekivágunk a második lombiknak. Újabb remények. És ezúttal nem csalódunk, el sem tudjuk hinni. Szárnyalunk. Évek óta először.

2007 - májusban megszületik Áron. Ehhez az eseményhez már nem is kell többet hozzáfűzni :)

Ezeket az eseményeket ragadtam ki hirtelen az utóbbi hét évből. Sok más is történt még, ami megérdemelné, hogy itt teret kapjon. Megkereszteltünk 4 csodálatos kisgyereket, utaztunk, barátokkal sírtunk és nevettünk, szerettünk és szerettek minket. Talán majd egy másik stafétajátékban ezekre is sor kerül....

Szeretném, ha Gellértke és Balázska is átvenné a stafétát.

Üdv mindenkinek,
ÁronAnyu

Igazán nem lehet azt mondani rám, hogy Hófehérke lennék. Engem egy almára biztos el nem csábít senki. Pedig Anya próbálkozott többféle konyhai technikával: kipréselve, lereszelve, megpárolva, stb. Nem csúszik, hiába. Talán egy kis almabor ízlene, de azt meg nem kapok. Mindenesetre be kell valljam, hogy én sem vagyok kőből és megfelelő eszközökkel igenis meggyőzhető vagyok. Ma például hagytam magam rábeszélni a sültalmára és mondhatom, nem bántam meg. Zamatos volt, édes és krémes. Egy teljes almát bevágtam, ami abszolút rekord. Anya nem is volt felkészülve ilyen mértékű fogyasztásra részemről, ezért nem készített tartalék sültalmát. Így aztán támadt némi elégedetlenség részemről, de gyorsan kiengeszteltek egy kis üveges gyümölccsel.
És az ígérettel, hogy holnap is sültalma lesz a tízórai.

ÁRON

Hát tegnap a nagy sietségben elfelejtettem dicsekedni! Apáék hétvégén vettek nekem egy szép tágas fa járókát. Így most már nem fogok lepotyogni az ágyról, ha egy pillanatra elfordulnak és a nappaliban szemmel tarthatom őket, miközben matatnak. Már próbálkozom a rácsok leszerelésével, egyelőre sikertelenül. Bármilyen tippet szívesen fogadok.
Egyelőre egész jól kijövünk, a járóka meg én, így Anya sem kell a nappaliban hámozza a krumplit az ebédhez.

Száz szónak is egy a vége, van egy klassz kis kuckóm.

Ahogy a nénik a tévében mondják: mert megérdemlem.

ÁRON

A ruccanás pénteken kezdődött. Péntek reggel átruccantunk Szegedre. Gondoltuk kipróbáljuk a frissen kapott útlevelemet. Anya izgult (Apa nem, ő bátor), de most útlevél bácsi nem volt, csak egy kedves útlevél néni aki, miután megállapította, hogy fizimiskám ugyancsak kedvére való, jó utat kívánt nekünk. Szegeden a doktor néninek szerettem volna bemutatkozni, aki segített a szüleimnek levelet írni a gólyának. Ő nem volt ott, ahol kerestük, Apáék nagy bánatára. Volt viszont egy csomó kedves néni, akik nagyon dícsértek engem. Az én nagy örömömre. Rájuk is villantottam hódító mosolyomat hálám jeléül. Innen aztán tovább ruccantunk Orosházára. Vízi kirándulásra mentünk ugyanis. S mit gondoltok, kivel futottunk össze Orosházán? Gellért cimbiékkel!! Húú, ők is pont Orosházára jöttek, pont azon a hétvégén amelyiken mi, pont abban a szállodában, sőt pont abban az apartmanban laktak, amelyikben mi! Gyanús nekem ez a sok egybeesés, és nem csak nekem. A recepciós lánynak is, aki kedvesen érdeklődött afelől, hogy ismerjük-e egymást, mivelhogy egy lakosztályt kértünk.
A szállodából aztán tovább ruccantunk a fürdőbe. Ott vízibugyit rántottunk és elfoglaltuk az egyik medencét. Én úsztam, Apa állt dagadó mellkassal, Anya pedig ráfeküdt valami lyukas csőre, mert szentül hitte, hogy abból hamarosan buborékok fognak előtörni és az neki olyan jó lesz majd. Nem szóltam semmit, csak kalimpáltam tovább és magamban megállapítottam, hogy én vagyok az egyetlen sportember a családban.
Igazán nem lehetett panasz rám a hétvégén. Egyetlen dologgal nehezítettem meg a szüleim életét, mégpedig azzal, hogy felfedeztem, hogy nagyokat tudok kiabálni. De igazán hangosakat. És mivel Gellért cimborámmal pont ellentétes a bioritmusunk, amikor ő elaludni próbált, akkor nekem pont kiabálhatnékom volt. Mert, mint említettem, újdonsült felfedezésemet roppantul élvezem. Na, ennek annyira nem volt sikere a szülőknél, akik különböző módszereket dolgoztak ki az elhalgattatásomra. Itt van mindjárt a dugaszolásos módszer. Lényege, hogy különböző tárgyakat dugtak a szába, abbéli reményükben, hogy hátha a rágcsálás leköt egy ideig és addig is elfeledkezem a rikkantásról. Nem jött be.
Aztán következett a figyelemeltereléses módszer. Kedvenc játékaimat lóbálták az orrom előtt, mire én örömömben jó hangosakat rikoltottam. Szerencsére, Gellért úriember és, bár nem nyilatkozott a viselkedésemről, gondolom, hogy nem vette túlságosan zokon a hangprodukciómat. Bár, vasárnap volt egy kis nézeteltérés közöttünk. Anyukája mellémfektette az ágyra, én pedig örömömben rákiabáltam, hogy jöjjön csak és bújjon mellém, mire ő diszkréten elpityeredett, erre én jó hangosan rázendítettem, mire ő még jobban, én ismét rálicitáltam egy oktávval, .... és így kommunikáltunk mi, amíg anyukáink meg nem vigasztaltak minket. De hamar kibékültünk, mert jött ugye a közös fényképészkedés, amit mindketten élveztünk.
Így aztán Gellért cimbivel már tervezzük is a következő összeröffenést. Szilveszterkor lesz.

ÁRON