A ruccanás pénteken kezdődött. Péntek reggel átruccantunk Szegedre. Gondoltuk kipróbáljuk a frissen kapott útlevelemet. Anya izgult (Apa nem, ő bátor), de most útlevél bácsi nem volt, csak egy kedves útlevél néni aki, miután megállapította, hogy fizimiskám ugyancsak kedvére való, jó utat kívánt nekünk. Szegeden a doktor néninek szerettem volna bemutatkozni, aki segített a szüleimnek levelet írni a gólyának. Ő nem volt ott, ahol kerestük, Apáék nagy bánatára. Volt viszont egy csomó kedves néni, akik nagyon dícsértek engem. Az én nagy örömömre. Rájuk is villantottam hódító mosolyomat hálám jeléül. Innen aztán tovább ruccantunk Orosházára. Vízi kirándulásra mentünk ugyanis. S mit gondoltok, kivel futottunk össze Orosházán? Gellért cimbiékkel!! Húú, ők is pont Orosházára jöttek, pont azon a hétvégén amelyiken mi, pont abban a szállodában, sőt pont abban az apartmanban laktak, amelyikben mi! Gyanús nekem ez a sok egybeesés, és nem csak nekem. A recepciós lánynak is, aki kedvesen érdeklődött afelől, hogy ismerjük-e egymást, mivelhogy egy lakosztályt kértünk.
A szállodából aztán tovább ruccantunk a fürdőbe. Ott vízibugyit rántottunk és elfoglaltuk az egyik medencét. Én úsztam, Apa állt dagadó mellkassal, Anya pedig ráfeküdt valami lyukas csőre, mert szentül hitte, hogy abból hamarosan buborékok fognak előtörni és az neki olyan jó lesz majd. Nem szóltam semmit, csak kalimpáltam tovább és magamban megállapítottam, hogy én vagyok az egyetlen sportember a családban.
Igazán nem lehetett panasz rám a hétvégén. Egyetlen dologgal nehezítettem meg a szüleim életét, mégpedig azzal, hogy felfedeztem, hogy nagyokat tudok kiabálni. De igazán hangosakat. És mivel Gellért cimborámmal pont ellentétes a bioritmusunk, amikor ő elaludni próbált, akkor nekem pont kiabálhatnékom volt. Mert, mint említettem, újdonsült felfedezésemet roppantul élvezem. Na, ennek annyira nem volt sikere a szülőknél, akik különböző módszereket dolgoztak ki az elhalgattatásomra. Itt van mindjárt a dugaszolásos módszer. Lényege, hogy különböző tárgyakat dugtak a szába, abbéli reményükben, hogy hátha a rágcsálás leköt egy ideig és addig is elfeledkezem a rikkantásról. Nem jött be.
Aztán következett a figyelemeltereléses módszer. Kedvenc játékaimat lóbálták az orrom előtt, mire én örömömben jó hangosakat rikoltottam. Szerencsére, Gellért úriember és, bár nem nyilatkozott a viselkedésemről, gondolom, hogy nem vette túlságosan zokon a hangprodukciómat. Bár, vasárnap volt egy kis nézeteltérés közöttünk. Anyukája mellémfektette az ágyra, én pedig örömömben rákiabáltam, hogy jöjjön csak és bújjon mellém, mire ő diszkréten elpityeredett, erre én jó hangosan rázendítettem, mire ő még jobban, én ismét rálicitáltam egy oktávval, .... és így kommunikáltunk mi, amíg anyukáink meg nem vigasztaltak minket. De hamar kibékültünk, mert jött ugye a közös fényképészkedés, amit mindketten élveztünk.
Így aztán Gellért cimbivel már tervezzük is a következő összeröffenést. Szilveszterkor lesz.

ÁRON

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.