Állítólag ma van a nagy nap. Azaz a nagy este. Az egyik. A másik meg majd két hét múlva.Ma jön el az a nagypocakos, hosszúszakállas pirosruhás pasas, aki miatt már két hete minden áldott nap meg kellett ennem a gyümölcsadagomat. Anya szerint ugyanis a Mikulás már jó ideje a kertek alatt jár és mindent lát. Azt is, hogy megeszem-e a gyümölcsöt. Hát, kérem, a gyümölcsöt nem voltam hajlandó legyűrni minden nap, de hogy kiengeszteljem a pocakost, csinos fejfedőt kölcsönöztem a nagyoktól, hátha megbocsát és nem hoz nekem virgácsot.
Most már rohannom kell, kipucolom a csizmámat és kiteszem az ablakba.
És a szemem le nem hunyom amíg a Mikulást meg nem látom.

ÁRON

Születésem óta kiskirály programom van, ami azt jelenti, hogy akkor eszek és alszok amikor óhajtom. Alattvalóimnak (Anyának aki fő udvarmester, konyhamester és porondmester egyszemélyben és Apának, aki leginkább az úszómester, taktikai tanácsadó és udvari bohóc tiszteket tölti be) ez nem mindig kényelmes. Ugyanis, időnként vendégeket hívnak, én pedig mindig arra az egy órára időzítem az alvást, amikoris mások tiszteletüket teszik nálunk. Arról már nem is beszélve, hogy az ebéd sem készül el magától, pláne nem az én segítségemmel. Száz szónak is egy a vége, a családi kupaktanács úgy döntött, hogy beprogramoznak. Bár Apának vannak halvány ismeretei programozás terén, de azok kezdetlegesek és csak hiperszuper autókra korlátozódnak, így Anyát éri az a megtiszteltetés, hogy megtervezze és kivitelezze programozásom folyamatát. Természetesen könnyű dolga lesz, mert ha bármi ellenvetésem lesz, azonnali ordítással jelzem, tehát nem tartom majd bizonytalanságban. És mivel nekem határozoztt elképzeléseim vannak a dolgok menetéről, Anyának nem is maradt más feladata, mint kitalálni az elképzeléseimet. Anya tegnap este,hosszas töprengés után, az elmúlt 6 hónap megfigyeléseit felhasználva a következő napirendet vetette papírra:

7 óra - ébredés
7-9-ig összebújás a nagyágyon (ezt imáááádooommm!!!!!) és szabad program
9-kor gyümölcs
10-11 alvás (na, megnézem, hogy ezt hogy sakkozza ki)
12-kor ebéd
13-14,30 séta
15-16 alvás
16-uzsi
19-ig játék, szabad foglalkozás
19-kor fürdés,utána tej és alvás

Már látom előre, hogy mire valamennyire megszokjuk ezt a napirendet, kihagyom a délelőtti alvást (már volt erre kísérletem, de áthúzták a számításaimat) és át kell ütemezni az egészet. De azért hagyom, hadd próbálkozzanak.

Anya örülne minden tapasztalatnak az anyukák részéről.
Én meg minden ellenállási tippnek kis barátaim részéről.

ÁRON

Jelentem: jobban vagyok. Lázam a múlté, már nem lángolok, Bac Iluska remélhetőleg nincs már rám hatással. Energiám szinte a régi, vakmerőségem pedig sosem látott méreteket öltött. Minden bátordarab alá bemásznék, ha tehetném, kóstolgatom a sok finom, de tilos dolgot, mint házipapucs, papirzsepi (csak a szádban olvad, nem a kezedben!). Ma este már locsiztunk is Apával, hát a zuhanyrózsáért teljesen odavagyok! A sok bugyborékot mind meg akartam fogni, de sajnos nem hagyták magukat a kis hamisak!
Egy bánata van Anyának, nem akarok aludni nappal. Már jó pár napja kihagytam a délelőtti alvást, de a délutáni nem hosszabbodott meg. Amikor Anya szerint aludnom kellene, nekem halaszthatatlan játszanivalóm van, ettől persze mindig összeakad a bajuszunk.
Ma szerencsém volt, elég sok dolga volt Anyának és hagyta, hogy matassak, ezért sikerült kitolni az alvásidőt szinte estig. De hogy holnap hogy úszom meg, fogalmam sincs. Majd kiderül.

ÁRON

 Lázasan, sajgó fejjel és végtagokkal nehezen megy az elalvás. Főként nappal. Odabújok Anyához, a vállára hajtom a fejem és hallgatom a kedvenc mesémet, ami így hangzik:

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy egészen apró kisfiú, akit Áronnak hívtak. Áron a szüleivel élt nagy nagy szeretetben. Apukájával sokat hancúroztak, huncutkodtak, sokat nevettek. Anyukája inkább babusgatta, szeretgette. Így teltek a napjaik nagy nagy boldogságban. De egy napon váratlanul a kis Áron megbetegedett. Fájt a torka, nem volt étvágya, felszökött a láza. Anyukája, Apukája elszomorodott. Segíteni szerettek volna az ő pici fiúknak. És akkor Anyukája ölbe vette és egy mesét mondott neki, ami így szólt: Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy egészen apró kisfiú, akit Áronnak hívtak. Áron a szüleivel élt.... és így tovább, mindaddig amíg Anya halk, duruzsoló hangjára elalszom.
És amikor felébredek egy picit mindig jobban vagyok. Mert az alvás gyógyít. És a szeretet.

ÁRON

 Hát ezt is elértük, kérem. Szobafogságra ítéltettem. És diétáznom kell. És mindenféle löttyöket innom. Mindezt azzal érdemeltem ki, hogy felcsíptem egy kislányt a parkban: Bac Iluskát. Most épp 39,9 fokos lázban égek neki köszönhetően. Ez a betegség mindenemet tompítja, úgy mozgok mint egy lassított film és tekintetem kissé homályos. Ekkora láznál már fáj az ember fiának a feje és az izmai is. De férfiasan tűröm, nem sírok, csak néha panaszosan egyet-egyet nyekkenek. Apa és Anya felváltva cipelik a popómat.
Ja, és egy érdekesség: a gyogyók nem vitték le a lázamat, így aztán Anyáék reszelt krumpliba csomagolták a lábaimat (nem kell megsütni!)  Na, az hatott.
Nagy bánatom, hogy nem tarthatok létszámellenőrzést a kedvenc vadgesztenyefa-soromon. És pont ma szikrázó napsütés volt, príma sétáló idő. Hát, ez már csak ilyen.

Nem is szaporítom tovább a szót. Megyek szaunázni.

ÁRON

Kedves Apa!
Most, hogy Te távol vagy, mint a család itthon maradt egyetlen férfi tagja, kötelességemnek éreztem átvenni az irányítást. De mivel mégiscsak Te vagy a rangidős a családban, úgy tartom illendőnek, hogy beszámoljak mindarról ami itthon történik, amíg haza nem jössz. Tehát, kedd reggel elmentél. Azután Anya kicserélte a pelenkámat és a gúnyámat is és megfelelő mennyiségű táplálékkal is ellátott. Ezt én úgy háláltam meg, hogy jó sokat játszottam vele. Nem engedtem, hogy bármi mást csináljon, pl. házimukát. A keddi napunk a szokásos mederben zajlott, hanem az esti fürdés az egy nagy átverés volt. Először is, Anya a kádba rakott egy lavórt (Ő nagystílűen mosdótálnak hívta) és abba engem belepakolt. Na, pancsoljál, mondta. Igenám, de hogy ne csússzak bele a tálba, mindkét kezemmel kapaszkodnom kellett a peremébe! Maradtak volna ugye a lábaim a pancsira, de azokat meg neki kellett feszítenem a tál oldalának, különben a popóm felemelkedett a víz tetejére. Így, hogy mind a négy végtagomat arra használtam, hogy valahogy függőleges helyzetben maradjak, nem maradt semmi amivel pancsolhattam volna. Szomorúan nézegettem a kiskacsát ami ott úszkált mellettem a vízben, de nem tudtam megfogni. Anya megszánt és tartott Ő, ez jó is lett volna, de úgy fájt a háta, hogy pár pillanat után ki is kapott a vízből, mondván, hogy ez volt a ma esti pancsi. Én azt hittem, hogy csak viccel, de nem, képzeld el, hogy tényleg nem kerültem többet vízközelbe aznap este! Aztán kezdődött nálunk a pizsama-parti, éjjel 11-től reggeli negyed 7-ig Anyát kábé 20x kértem fel táncolni. A szerdai, azaz tegnapi nap is átlagos volt, leszámítva azt, hogy Adél keresztmami meglátogatott, de én újfent sírással fejeztem ki az örömemet. Pedig az volt a cél, hogy keresztmami velem játsszon és addig Anya lement volna alfába, de mivel én testbeszédet, mimikát és főképp hangszálaimat igénybe véve erőteljesen tiltakoztam, hát Anya nem ment sehová. Aztán éjjel újra táncdalfesztiváloztunk Anyával, aki hajnal felé már kezte eltéveszteni a tánclépéseket, a ritmust pedig egyáltalán nem tudta tartani.
Most csütörtük délelőtt van, én itt ülök Anya ölében és diktálom neki ezt a levelet. Ez azt jelenti, hogy másfél nap és újra meghúzhatom az arcdíszed, ahogy Tata javasolta. Jó lenne már, ha itt lennél. Éjjel-nappal kondiban tartani Anyát nem ilyen apró embernek való feladat, mint én.
Holnap este az öledben talán majd megpihenek.
Ölel, fiad

ÁRON

Apa ma reggel felült egy vasmadárra és elrepült. Itt maradtunk Anyával kettecskén. Péntekig. Hát, nem vagyok túlzottan elragadtatva. Először is, nem tudom ki fogja Apát esténként megfüröszteni, ott messze. Merthogy, ugyebár ez a kedvenc közös progink minden este: a közös pancsi a nagykádban. Aztán meg, reggelente ki fogja kikukorékolni őt az ágyból? Nem tudom, hogy fog boldogulni nélkülem négy napig...
Most már mennem is kell Anyát felügyelni.
Nem könnyű, ha ennyi munkája van az embernek a szülőkkel.

ÁRON

 Nem tudom, hogy ki találta ki azt a mondást miszerint jobb félni mint megijedni, de nem értek egyet vele. Én nem szeretem sem egyiket, sem másikat. Pedig mostanában lett volna alkalmam hozzászokni mindkettőhöz.  Naponta előfordul, hogy megijedek egy-egy hangos zajtól vagy egy idegentől. És újabban határozottan félek a hangos zajoktól, mint például a porszívó vagy a hajszárító hangjától. Nem értem magamat! Én, aki képes voltam belealudni abba, ha az orromat porszívózták! Én, aki bárki ölébe dalolva mentem, ha az illető hajlandó volt engem cocókázni! Mondom, nem értem magamat... De bezzeg a szülők! Anya előbányázta a tizenötkilós könyvét, amiből annak idején megtanulta, hogy mikor hogyan kell(ene) működnie egy magamfajta kis krapeknek. Megállapították, hogy utólért a 8 hónapos szorongás, nincs mit tenni, ki kell nőni ezt is, mint a hasfájást, fogzást és egyéb cukiságokat. Apa, aki a legnagyobb pszichomókus a családban, rögtön fel is világosította Mamát és Tatát, hogy én tulajdonképpen örülök annak, hogy meglátogattak, csak éppen nem tudom kimutatni az örömemet, mert félek tőlük és épp szorongok. Hát jó, kivárták ők türelmesen a másnapot, amikoris felváltva örültem és szorongtam. Harmadnapra már elég jól összemelegedtünk, de hát minden csoda három napig tart. Így a nagyszüleim látogatása is.
Hát, így zajlanak a napjaink.
Nem unatkozunk.

ÁRON

Pontosan hat hónap telt el azóta, hogy megszülettem. Ez azt jelenti, hogy 26 hete élek, vagyis 184 napja, azazhogy 4 416 órája, ami nem jelent mást mint, hogy 264 960 másodperccel ezelőtt kiáltottam először a nagyvilágba, hogy: "Hahó, itt vagyok!"
Hat hónap nagyon nagy idő az én koromban. Sok mindent megtanul ennyi idő alatt egy ilyen apró emberke, mint jómagam. Először azt tanultam meg, hogy milyen érzés fázni, majd, hogy milyen éhesnek lenni. Meg kellett tanulnom védekezni az erős fények és a zajos hangok ellen. Nem volt könnyű és nem volt kellemes sem. De aztán jöttek az új élmények. Megtanultam milyen az, amikor valaki, aki úgy várt, megsimogatja a kezével az arcom és a hangjával a lelkem. Sok nehéz pillanantot éltünk át, a hasfájás három hónapig tartó küzdelmeit, egy hét kórházi rémálmot, majd az azt követő ámokfutást, hogy megbizonyosodjunk arról, mégsem vagyok olyan amilyennek mondtak: nem vagyok szívbeteg, sem refluxos, de még idegrendszeri problémákkal sem küzködök. Nehéz út volt, de amikor végre biztosak lehettünk abban, hogy teljesen egészséges csecsemő vagyok, valahogy minden könnyebb lett. Időközben azt is megtanultam, hogy az a két ember akikhez érkeztem nagyon igyekszik. Azért, hogy jól érezzem magam. Hogy semmiben ne szenvedjek hiányt, de főként szerető gondoskodásban és türelmes odafigyelésben legyen részem. Megtanultam elfogadni a szeretetet, majd kérni és újabban viszonozni is.
A szüleim is leckét kaptak türelemből, kitartásból és kreatívitásból. Megtanulták, hogy sok alvás nélkül lehet élni, de egy gyermek nevetése nélkül nem. Megtanulták, hogy az igazi barátság túléli egy újszülött ellátásának mindennapjait, a hamis pedig nem.

Szóval, sok mindent megtanultunk mi hárman közös életünk első hat hónapja alatt.
És még sok minden vár ránk. Nagy terveink vannak. Egy boldog közös jövő.

ÁRON

Hát kérem a fenti kérdésre több lehetséges választ is fel tudnék sorolni.
1. Mert nincs idejük.
2. Mert felénk nincs ilyesmire lehetőség.
3. Mert én folyamatosan magasan tartom az adrenalin szintjüket.

Lássuk csak, hogyan kondiztam a szülői idegeket az elmúlt héten:
Hétfő: Anya egy csinos fonottvessző - tálkába tette a rágókáimat és elémpakolta, hogy válasszam ki a nekem tetszőt. Választottam: a tálkát. Annyira ízlett, hogy alig tudták kihúzni a karmaim közül, a számról már nem is beszélve. Utólag, manuális technikával sikerült eltávolítani a tálka ropogós darabkáit a számból.
Kedd: Szőnyegmosás című világszámomat mutattam be, ami abból állt, hogy lemásztam a játszószőnyegről és szenvedélyesen puszilgatni kezdtem a padlószőnyeget. Azt tudni kell, hogy a nappaliban a járókám és a játszószőnyeg elhelyezése után, maradt kábé egy 10 centis csík, ahol kivillan a padlószőnyeg. Itt közlekednek a szüleim. Azaz közlekednének. Mert ellenállhatatlan vonzalmam a 10  centis szőnyegcsík iránt olyan erős, hogy folyton ott tartózkodom rágókástól, játékostól. Apáék fontolgatják, hogy behurcolkodnak a járókámba...
Szerda: Anya érzékeny búcsút vett az egyik "áronbiztonsági módszerétől", miután az elavultnak bizonyult. Történt ugyanis, hogy Anya egy-egy mosogatás idejére bepattintott engem a kagylónak is nevezett autósülésbe, amit egyesek hordozónak hívnak. Ilyenkor felémtette a bébigim elnevezésű trapézt amiről rengeteg színes, csilingelő játék lóg, hogy azzal matassak amíg ő az edényeket kaparássza. Ez működött is egészen szerdáig, amikoris ügyesen eltoltam a trapézt és kimásztam a kagylóból. Amikor Anya egy fél pillantást vetett rám a válla fölött, még a tepsi is elsápadt a kezében: két kezemmel az ülőke mellett levő 5 literes ásványvizes palackba kapaszkodtam, egyik lábam még bent a hordozóban, a másikkal a konyha kövén térdeltem.
Csütörtök: találkoztam Apa kábeleivel. Hogy azok milyen finomak! Lehet őket rágcsálni, tekerni, az ember nyakláncot csinálhat belőlük. Utóbbit nem volt alkalmam kipróbálni, mert Anya (ismét Anya!) észrevette és elbúcsúzhattam drága új barátomtól. De azt megjegyeztem, hogy a tévészekrény alatt van 60 méter fincsi kábel és már sikerült is egyszer oda bepréselnem magam, csak hát pechemre lebuktam.
Péntek: rájöttem, hogy ha kitartóan csapkodom a DVD lejátszón a kicsi kerek pöttyöket, egyszer csak kiugrik egy valami, amit kisujjal is lehet pöcögtetni. Szerettem volna kipróbálni, hogy mi történik, ha egyet rácsapok, de újra közbelépett Anya, azazhogy közbeugrott, mert újabban olyan képességet fejlsztett ki magában, hogy a szoba bármelyik sarkából képes egyetlen ugrással mellettem teremni.

És a sok kópéságért mégsem haragszanak Apáék. Mert olyan dolgokat is tudok újabban amitől elérzékenyülnek. Például, ha azt mondják, hogy: "Áron, gyere Apához", akkor nyújtom a karom és szélesen vigyorgok. Vagy ha összebújunk és megsimogatják az arcomat, én is megsimogatom őket. Ennek nagyon tudnak örülni.

Nem is kell már Anyának a kávé literszámra. Hiszen van egy finom, édes Latte Aronetto-ja, aki egész nap lendületben tartja. Saját recept.

ÁRON