Lázasan, sajgó fejjel és végtagokkal nehezen megy az elalvás. Főként nappal. Odabújok Anyához, a vállára hajtom a fejem és hallgatom a kedvenc mesémet, ami így hangzik:

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy egészen apró kisfiú, akit Áronnak hívtak. Áron a szüleivel élt nagy nagy szeretetben. Apukájával sokat hancúroztak, huncutkodtak, sokat nevettek. Anyukája inkább babusgatta, szeretgette. Így teltek a napjaik nagy nagy boldogságban. De egy napon váratlanul a kis Áron megbetegedett. Fájt a torka, nem volt étvágya, felszökött a láza. Anyukája, Apukája elszomorodott. Segíteni szerettek volna az ő pici fiúknak. És akkor Anyukája ölbe vette és egy mesét mondott neki, ami így szólt: Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy egészen apró kisfiú, akit Áronnak hívtak. Áron a szüleivel élt.... és így tovább, mindaddig amíg Anya halk, duruzsoló hangjára elalszom.
És amikor felébredek egy picit mindig jobban vagyok. Mert az alvás gyógyít. És a szeretet.

ÁRON

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.