Napi mantra: Okos nő nem cipeli magával az urát boltról boltra ruhát vásárolni. Okos nő esti holdfényes sétán focisikerekről áradozik kedvesének és még csak véletlenül sem próbálja meg feleleveníteni holmi múlt ködébe vesző báliruhabeszerző körút részleteit.

Balzsamos nyáreste, tömör romantika a gesztenyefákkal övezett sétányon.

- Emlékszel még, amikor azt a kis fekete ruhámat vettük....?

- Milyen fekete ruhát?

- Ó, hát azt....- és itt precíz és részletgazdag leírás következik anyagismeret, szabásvonal, méret és egyéb témakörökben. Párom már rég elvesztette a fonalat, visszaterelem a helyes vágányra:

- Rémlik már, hogy miről beszélek?

- Hát nem...

- Ó, tudod, amikor két órán keresztül jártuk az üzleteket és te egymás után hordtad a vállfákat az öltözőbe...

- Ja, hogy az a ruha... Ühüm... a ruha felejthetőnek bizonyult, de a vásárlás FELEJTHETETLENNEK.

Állunk a jelzőlámpánál. Nagyon öreg néni szeme megakad Áronon.

"Jaj, de szép kisfiú vagy lelkecském", és reszkető kézzel végigsimít a gyerek homokkal dúsan meghintett hajkoronáján.

"Csókolom" mondja Áron és látszik rajta, hogy más nemigen jut eszébe.

"Milyen udvarias gyerek vagy! Jársz óvodába?"

"Persze! Már középső csoportos vagyok!" húzza ki magát az ötéves öntudat.

"Biztos sok szép verset meg éneket tanultok ott."

"Hááát... iiigen..." bizonytalanodik el az öntudat és érzi, hogy itt most szereplésre fogják felkérni.

"Melyiket szereted legjobban? Énekeld el."

"Pocsolyába léptem, sáros lett az új cipőm, pocsolyába léptem sáros lett az új cipőm, hiába kef..."

Még két sor és jött az aranyos, drága, cuki busz. Útunkat gyalog, dúdolva folytattuk tovább. Tócsákat kerestünk.

Áron jól megérdemelt pihenőszabadságát tölti a nagyszülőknél, hogy következő héttől újult lendülettel vesse bele magát ismét a szülőnevelés fáradságos, ám sikerélményekkel bőven kecsegtető harcművészetébe.

Elvonási tüneteimet Áronapu brillírozásainak billentyűzetre vetésével enyhítem, miközben újra és újra rádöbbenek: nem esik messze a fája az almától!

Andalgás a langyos nyárestében, próbálunk ráérezni, hogy miről is beszélgetnek a kimenős szülők, amikor felnőttként próbálnak funkcionálni. Párom szeme megakad egy plakáton.

- Egyéjszakás kaland a szentendrei művészetekkel. Figyelemfelkeltő megfogalmazás!

- Csak a férfiak figyelnek fel az egyéjszakás kaland feliratú plakátokra.

- Gondolod?

- Tudom!

- Hmmm...

- Hmmm???

- Akkor légyszíves meséld el nekem, hogy hogyan valósulhat meg az egyéjszakás kaland nő nélkül..?

- Hmmm....

- Anya, szerinted én mi leszek, ha nagy leszek?

A kérdés a vacsora alkotóelemeinek aprítása közben ért és tökéletesen célba talált. Éreztem, hogy fordulóponthoz érkezett gyermekem erkölcsi nevelése. Mert magam is, akárcsak a legtöbb szülőtársam időnként beleesek abba a hibába, hogy klasszikus vágyhálókat szövögetek utódom köré, mint például:  hogy a csemete érvényesítse azt a tökéletes génállományt, amit volt mázlija örökölni meg, hogy világnézeteimet, elveimet és meggyőződéseimet idejekorán beleplántáljam a formálható embergyurmába. 

Az elhangzott kérdés pedig utóbbi vágyálom szempontjából tökéletes alapnak bizonyult. Hangzatos és lelkesítő előadást rögtönöztem a vágódeszka fölött a munka nemesítő hatásáról, a kitartásról, a szorgalom jutalmáról, a nemes célokról, a segítő szándékról és az elesettek védelméről. Mire a felaprított hozzávalók a serpenyőbe kerültek, már azon is túl voltunk, hogy micsoda fantasztikus dolog a nem megalkuvás és az álmok nem feladása, és hogy nem attól szerethető az ember, ha beáll a barázdába. Amikor a fedő alól felszálló illatok jelezték, hogy kész az étel, akkora már arról is biztosítottam elképedt fiókámat, hogy én a magam részéről mindenben támogatni fogom, bármi is legyen az álma.

Áron döbbenten hallgatta a hegyi beszédet. Már egy ideje leshette, hogy mikor fogok levegőt venni, és ki is használta az alkalmat, hogy summázza a lecke rá eső részét:

- Akkor úgy döntöttem, hogy lóháton fogom megmászni a Csomolugmát, a hosszú hajam lobogni fog a szélben és addig nem fogok lejönni a hegyről, amíg be nem tiltják az fókavadászatot. Egyik kezemben tábla lesz felirattal, a másikban zászló. Te pedig mindenben segíteni fogsz, hogy így legyen.

Naköszönömszépen....

Áron: - Mit csinálunk holnap?

Én: - Alma együttes koncertre megyünk.

Áron: - Szó sem lehet róla!!!

Én: - Miért nem????

Áron: - Aki engem cukorpofának nevez, annak én nem tapsolok!

Megkértem Áront, hogy szóljon az óvónéninek, hogy kedden hiányozni fog, mert állampolgársági fogadalmat teszünk.

Áron: Kedden nem jövök óvodába!

Óvónéni: Elutaztok?

Áron: Nem. Esküszünk!

Óvónéni: Ó!... és ki is esküszik? .... éppen kedden...? Apa és Anya?

Áron: Igen ők. De én is fogok!

Óvónéni: Ó! Hmmm... és milyen eskü ez egészen pontosan?

Áron: A nevét elfelejtettem, de nem olyan, hogy ezentúl mindig azt kell csinálnom, amit a nagyok mondanak....

(nem Norbi féle) UPDATE: Fent nevezett kedd óta már két újabb kedd is eltelt. Gyermekem hálája azonban a csinos piros-fehér-zöld szalaggal átkötött polgármester úr irányába csillapíthatatlan. Mégiscsak ő adott nekünk írásos igazolást arról, hogy magyarok vagyunk... A posta dolgozóitól pedig elnézést kérünk a közel fél tucat saját hajtogatású címzetlen borítékért, melyek levéltartalma így hangzik: "Hőn szeretett Önkormányzat! Szeretettel, Áron."

Előzmény: Áron a filctollak nagy rajongója, de nem a papírral házasítja össze az élénk és levakarhatatlan színeket, hanem a bőrével. Mondanom sem kell, a melegvíznek, szappannak nem nagy barátja. Ebből fakadóan igen sok konfliktusunk adódik...

Történet: Sétálunk a Gesztenyéskertben. A nap hétágra süt, a szellő simogat, kellemes madárcsicsergés, fák nyugtató zöldje. A nyugalom tart két teljes percig. Genetikai-baki kutya és nagyon sok testrajzzal feldíszített csupaizom gazdája közelednek. Áron egy pillanatra megtorpan, majd szinte hipnotizálva bámulja a kígyó és egyéb minták gazdag tárházát, amely a rendkívűl szigorú tekintetű ebsétáltató csuklójától nyakáig terjed, és valószínűleg a póló alatt is folytatódik, bele se merek gondolni, hogy meddig... Áron útját állja a marcona úriembernek (kábé a combjáig ér) és lelkesen közli vele: "Na, ha meglátja anyukád, hogy összerajzoltad magad... akkor lesz csak irgumburgum!" Marcona tekintet Áronra összpontosít...

Tanulság: Szégyen a futás, de hasznos... Hallgatni arany.

Amikor Áron GPS-est játszik az autóban, ezek a leggyakrabban előforduló mondatok:

1. Apa, túlélted a sebességhatást!

2. 100 méter után fordulj lassan fel...

3. A következő lehetőségnél tegyél be egy mesét... (a CD lejátszóba - szerk.)

4. Hova megyünk? Hazaaaa??? Nem akarok hazamenniii mééég!! Ott a játszótér... ÚJRATERVEZÉÉÉS!

 "Szemedet, szád, orrod a szülődtől örökölted, de van valami, amit nem örököltél senkitől - ezt a valamit, ezt a mindent, amit így mondok: Én." /Karinthy Frigyes/

Öt év alatt sok dolog kiderült Áronról: hogy kék szemű marad, hogy az anyja haját örökölte (szerencsére!!), hogy az apja térlátással kapcsolatos génjeit is bevonzotta (feltehetően jobban parkol majd, mint én, szerencsére!!), hogy az empátiára és szociális érzékenységre való anyai hajlam szintén megvan benne, akárcsak az apjától ajándékként kapott humorérzék is. Ez jó útravaló, azt hiszem. Áron egyre tudatosabb mindenben ami vele történik: igényli, hogy maga is alakíthassa élete forgatókönyvét, vannak preferenciái, véleménye, érvei, ellenérvei, ismeri a jogait, nehézkesen elismeri a kötelességeit. És egyre inkább előtérbe kerül sorsának alakításában az ÉN. Ez a minden, ez a megismételhetetlen, ez az egyetlen, ami Ő.

Hosszú, boldog életet kívánunk, kisfiam! Kívánjuk, hogy találd meg azt az utat, amiben ÉN-ed a legtisztább, legőszintébb, legteljesebb lehet!

Anya és Apa

Egy beszélgetős séta alkalmával szóba kerül a felnőttkor fogalma is. Megjegyzem, hogy hivatalosan a 18 életévével szokott az ember felnőttkorba lépni.

Pár nap múltán messziről jött, rég nem látott barátok látogatásának örülünk. A lefekvési idő régesrég elmúlt, Áron kimosakodva, pizsamásan ugrabugrál közöttünk. Semmi hajlandóságot nem mutat a lefekvésre, pedig a társaság fele esti mesét is mondott neki. Nem kis rábeszélésre mégiscsak hagyja magát ágyba csalogatni, de rögtön meg is bánja, vágyik vissza a lámpafényes, jóhangulatú, csevegős-nevetős nappaliba.

- Anya, légyszíveskérlekszépen, hadd menjek át a szobátokba.

- Nem lehet. Holnap reggel korán kelünk, óvoda. Réges rég aludnod kellene.

- De annyira, de annyira szeretném.

- Áron! Egész déután veled játszottunk. Most hagyd egy kicsit a felnőtteket is beszélgetni.

- Szóval csak az mehet a bulitokra, aki elmúlt 18 éves?