Itt egy pár dolog, ami mostanában esett meg velem, de a beszámolókból kimaradt...
Fényképekkel illusztrálom.

 

 

 

 

Ezt a szuper tütüt még Ausztriában lovagoltam meg. Sajnos az üzletben kellett hagynunk, mert annyi volt a csomagunk, hogy egy hangyát se tudtunk volna még bepréselni. Kár, mert borzasztó üzemanyagtakarékos verda. És hát nem áll rosszul nekem...

 

 

 

                                                                                                         

 

 

Hétvégén nagycsaládi összeröffenésnek voltam boldog résztvevője. A mellékelt fotográfián épp Mamával és Tatával romantikázunk...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kicsi Lilla rendelésére álljon itt egy szekeres kép. Anya úgy sejti, hogy már nem sokáig használjuk ezt a járgányt, ugyanis, ha nem vagyok megkötve benne, akkor kimászok, ha megkötnek, akkor olyan ribilliót csapok, hogy nem mehetünk emberjárta környékre...

 

 

 

 

 

 

 

Van nekem egy csikos gatyám...

 

 

 

 

 

 

                                                                                                                        
 

Két bácsi nagyon szeretett volna engem magazinokba fényképezni. Anya nagyon nem szerette volna...

 

 

 

 

 

 

 

Ha az "ekkora", ''akkora", "mekkora" szavakat hallom, kontextustól függetlenül, már lendül is a karom és mutatom, hogy mekkora vagyok...

 

 

 

 

És amihez hangoskép kellene:
- tökéletes "hapcit" produkálok, alig várom, hogy valaki tüsszentsen, mert eggyüttérzés gyanánt én is viharos tüsszentésbe kezdek...
- ha egy pillanatra kikerülök a figyelem középpontjából, affektálós köhögésbe, krákogásba kezdek, miközben meredeten bámulom azt, aki szerintem most pont velem kellene, hogy foglalkozzon...
- ha Anya kikerül a látóteremből, pár perc múlva hiányérzetem támad és hangosan szólitom: Ana! Ana!

Amihez pedig jól jönne a mozgókép:
- lelkesen integetem a pá-pát, aztán reklamálok, hogy hová tünt az illető
- ha egy ujj áll rendelkezésemre, peckesen lépkedek, mint egy kiskakas...
- ha két ujjat sikerül megkaparintanom, úgy szaladok, mint a sicc... Ujjakban nem lenne hiány, de a derekak...

Szóval, időnként más is ragad rám, nem csak kosz...

ÁRON

És oktatásom teljes gőzzel folytatódik. Sajnos az időjárás kedvez a baba-akadémiának, ma hétágra sütött a nap, igy aztán kóboroltunk és Anyából dőlt az okosság. Az illemtan leckét megosztom veletek, aztán majd eldöntitek, hogy lekoppintjátok-e a mintát vagy sem. Szóval, épp az iskola előtt döcögtünk, ahol Anya kisdiák volt, még a múlt évezredben. És jöttek az információk: "Látod, kisbogaram, ide járt Anya iskolába, itt tanult meg irni, olvasni, számolni, de nem csak tudományt tanitottak a tanárnéni meg a tanárbácsik a gyerekeknek, hanem azt is, hogy kell viselkedni tisztelettudóan, stb, stb.... mert ez egy jó kis iskola, bárcsak ilyenbe járhatnál, itt aztán nem engednének elkanászosodni, stb, stb,..." E pillanatban az illemtanban kiváló iskola kapui kivágódtak és kitódult rajta az illemre nevelt gyereksereg. Két mintapéldány nagy illedelmesen kiflivégeket hajigált a szekerembe, egyikkel kicsit kupán is vágtak. Én illedelmesen csodálkoztam és utánuk bámultam, mire illemtudó anyám utánuk szaladt, miközben hangosan skandálta, hogy: "Huligánok, huligánok!!!" Rövid idő múltán Anya abbahagyta a kergetőzést, de előtte még jó hangosan a két mákvirág lelkére kötötte, hogy szégyelljék magukat. Nem tudjuk, engedelmeskedtek-e a felszólitásnak...
Visszatérve hozzám, Anya kihalászta a kocsiból a kiflivégeket és közben dohogott, hogy szerencséje van a két kölyöknek, hogy még emlékszik milyen gyereknek lenni, meg egyébként ő sem volt egy mintagyerek, mert különben nem úszták volna meg ennyivel. Én úgy láttam, hogy nem csak ez volt az ő szerencséjük, hanem az is, hogy Anyánál jóval gyorsabban tudtak iszkolni. De erről persze illemtudóan hallgattam...

Mindenkinek kellemes, kiflitámadásmentes estét kivánok!

ÁRON

Biztos emlékeztek még rá, hogy most épp maratoni vendégségben vagyunk Anyával Nagyinál és Papónál. A napjaink nagy részét sétálva töltjük, mert Anya, úgy látszik, teljesen fel akarja térképezni a várost. És miküzben rójuk a kilométereket, akadémiai ismereteimet is igyekszik gyarapitani. Igy néz ki egy átlagos nap:
1. délelőtti séta (kábé 2 órás időtartam)
- történelem lecke: Látod, fiam, itt lakott a Miska bácsi, hosszú bajsza volt és nagy hasa. És mindig elbeszélgetett Anyával. Anya akkor még óvodás volt...
- földrajz lecke: Kisfiam, mindjárt elmegyünk a kis piac melett és utána már csak három utca balra meg kettő jobbra és már otthon is vagyunk. Szóval legyen még egy icipici türelmed...

2. kora délutáni séta (másfél óra)
- matek óra: Hü, mennyi új ház épült itt! Ebben az utcában alig volt három-négy ház és most a duplája! Tizenöt...
- állattan lecke: Nini, pipi! (semmit nem látok, és kissé feszélyezve érzem magam, mert a pipik egy udvaron vannak, mi pedig a keritésen át kukucskálunk)  Nini, kutya! Szép kutya, ügyes kicsi kutyus! (az ügyes, kicsi kutyus van vagy negyven kiló és e pillanatban nekihevül a fémkeritésnek, hogy az csak rázkódik, közben vicsorog és ugat veszettül)

Néha becsúszik egy 3. séta is, olyankor tornaóra van és abból áll, hogy nekem mennem kell a szekér mellett. Ezen séták célja az, hogy ébren tartsanak, mert különben hajlamos lennék a fent emlitett pipikkel együtt nyugovóra térni.

A mellékel kép higiénia órán készült, ezt Apa tartotta (nem séta közben).

Még két hétig kószálunk ezeken az utcákon. Aztán majd minden visszagördül a régi kerékvágásba.
Akkor majd Apa is megtanít nekem ezt-azt. Mert akkor együtt leszünk.

ÁRON

Középfül Gyuszi átkos és áldásos hatása a nemalvás. Átkos, mert nehéz úgy nekiindulni a következő napnak, hogy előtte éjszaka mondjuk egy fél órát alszik az ember. Főleg, ha Áronhoz hasonló perpetuum mobilera kell vigyázni, ami nem kis dinamizmust követel. De néha áldás is a nemalvás, mert alkalmat ad felidézni, újraélni, utánaszámolni, átgondolni életünk fontos pillanatait.

Áron holnap 9 hónapot tölt. Nagyjából annyit élt már itt közöttünk, mint amennyit a méhemben töltött. Az éjjel, katasztrofális éjszakáink egyikén, újra felidéztem ezt az együtt töltött kétszer kilenc hónapot és sok meglepő párhuzamot találtam.

Áron hasgörcsei 3 hónapos és két hetes koráig tartottak, pontosan ennyi ideig képtelen voltam egyebet fogyasztani babavárás alatt mint a legrosszabb keserű teát és a legolcsóbb kilós kekszet. Három hónapos és két hetes terhes voltam amikor először kóstoltam egy kis gyümölcsöt és ennyi idős volt Áron, amikor a hasfájását mintha elfújták volna.

A kezdeti időszakban folyamatosan könnyezett a szeme egy könnycsatorna elzáródás miatt. Nagyjából annyi idős volt amikor kezdődött a könnyezés mint ahány hetes volt a méhemben, amikor az ikertestvére úgy döntött, hogy inkább máskor érkezik hozzánk.  És nagyjából addig tartott a könnyezés amíg az ultrahang már kimutatta, hogy a másik baba teljesen felszívódott.

32 hetes terhesen vonultam ismét kórházba méhösszehúzódások és idő előtti tágulás miatt. Áron 32 hetes korában jelentkezett először a középfül gyulladása.

Pontosan négy hónapja élt már Áron a hasamban, amikor megtudtuk, hogy kisfiút várunk. A hír nagy meglepetés volt, de boldogsággal töltött el (én ugyanis kislányt vártam) És pontosan négy hónapos korában fedezte fel Áron, hogy képessé vált a gravitáció leküzdésére, ami szintén nagy meglepetés és öröm volt mindannyiunk számára.

Persze, valószínűleg mindez véletlen egybeesés és előre tudom, hogy ÁronApu, aki az ÁronCsalád legmérnökebb embere, azonnal kiszámolja nekem és excel táblázatba foglalja, hogy miért is nem kell ebben semmi misztikumot sejteni.

Egy biztos: az, hogy pont Áron lett a mi gyermekünk, egyáltalán nem véletlen. Amióta először megpillantottam, tudom, hogy mindig is őt vártuk.

 Mindenkit szeretettel üdvözlök,

ÁronAnyu

Ott hagytam abba legutóbb, hogy sielni indultunk. Félúton megálltunk és látogatást tettünk virtuális keresztszüleimnél.  Ők is nagyon szeretnének már egy kisbabát, csak hát ugye nincs idejük, én pedig megmutattam nekik, hogy milyen jó kis móka az élet egy poronttyal, szóval valójában most rengeteg az idejük, de majd aztán...!

No, de a sitúránál tartottunk.  Gyönyörü szép időt volt szerencsénk elcsipni. Szikrázó napsütés, zöldelő domboldalak, madárcsicsergés. És ahogy közeledtünk úticélunkhoz a táj egyre tavasziasabb jelleget öltött. Már csak tizenöt kilométer  választott el a szállóhelyünktől, de hónak se hirét, se nyomát nem láttuk.  Anya sápadt, Apa zöldült, de az is lehet, hogy forditva volt,  a lényeg az, hogy természetellenes szinben tündököltek. Aztán, képzeljétek, ahogy megpillantottuk a helységnévtáblát, feltünt a hó is. Becsszóra, igy görbüljön meg Anya, ha nem úgy volt ahogy mondom!

És, hogy aztán mi történt, azt túl hosszú volna igy elmesélni, de megosztok veletek pár sokatmondó képet:

 Itt már természetes szinükben tündökölnek kedvenc felmenőim

 

 

 

 

Helénának minden tudományomat bemutattam a kézcsóktól az egésznapos fel-alá koslatásig. De mire kellőképpen értékelni tudta volna, valaki mindig lehámozott róla.

 

 

Gellért cimbikémben minden nyugalom, megfontoltság megvan, ami belőlem hiányzik. Megbeszéltem vele a problémákat, tekintetel régi barátságunkra, a kellemetlen részleteket sem titkoltam el előle. És ő figyelmesen hallgatott, ahogy ez a képen is látszik.

 

Hómobilra pattantunk a szüleimmel. Örültek mint a gyerekek. Pedig nem is mentünk messze.

 

 

 

És még csak annyit, hogy képzeljétek, ez a Középfül Gyuszi megint belekavart a dolgokba, indulás előtti napon beállitott hozzám! Reméltük, hogy lebukik a határon, mert ugye nincs útlevele, de nem vették észre a határőr bácsik. Azt is reméltük, hogy hátha megtetszik neki Ausztria, mert ott magasabb az életszinvonal, és ott marad. Hát nem. Itt van most is velem Nagyinál és Papónál Szatmáron és egyelőre semmi hajlandóságot nem mutat a távozásra.

Ha sikerült leráznom, újra jelentkezem.

Addig is mindenkit csókoltatok. És bocsánat a hiányzó hosszú ik-ért meg ük-ért, de a Nagyi számitógépén nem találjuk. Lehet, hogy nincs is neki?

 

ÁRON

Bizony, hamuban sült pogácsa illat van nálunk. Nekivágunk a nagyvilágnak. Anya már össze is pakolta a batyukat, szám szerint tizenkilencet, merthogy semmi fontosat nem szabad itthon felejtenünk. Apa csak egy dolgot pakolt össze: a sífelszerelést. Mert ez az ő hete lesz, olyan helyre megyünk, ahol hó van és ő reggeltől estig csak ereszkedni fog és emelkedni, majd újra ereszkedni és emelkedni, és így tovább. Aztán este megeszik majd egy fél malacot és reggelig horkol. Másnap reggel pedig újra lécre pattan és az egész cuki folyamat kezdődik előlről. De nem csak Apát érdemes irigyelni. Engem is. Végre alkalmam lesz bemutatni minden tudományomat Helénának, hátha vet rám egy pillantást. És ott lesz kebelbarátom, Gellért is.
Szóval, akkor én most le is lécelek!

Mindenki vigyázzon magára.
Két hét múlva ugyanitt!
Kacsócupp és pacsi (mindenki válassza ki a neki megfelelőt!) mindenkinek!

Áron

Meg kell mondanom őszintén, hogy bár mindent megteszek annak érdekében, hogy Anya gondolatait uraljam éjjel is és nappal is, néha konkurenciám akad. Anyának ugyanis van egy - szerintem elég káros - szenvedélye. Ő ugyanis olvas. Úgy, kérem! Minden áldott nap kell neki az adag, különben elvonási tünetek jelentkeznek nála. Annyit már elértem, hogy a szemével ne legyen ideje olvasni. De újabban a fülével is tud a kis hamis! Mégpedig úgy, hogy engem tologat közben a babaszekérben. Mindig tudom, hogy Anya milyen könyvet olvas épp a füleivel: Márai bácsi könyvére mélabúsan andalogtunk, hát jó pár kört tettünk, míg azok a gyertyák csonkig égtek! Karinthy bácsi könyvére sokkal tempósabban sétálunk, járgányom időnként heves rázkódásba kezd, ami gyanítom, hogy kapcsolatban lehet a járgányra csatlakoztatott Anyával. Ezen a ponton meg kell állapítanom, hogy sajnos a járókelők nem osztják ezt a rajongást. Itt van például a szemüveges bácsi. Sétálunk, Anya vigyorog nagyokat, ha valaki közeledik, rám néz, hogy higyjék azt, hogy én vagyok olyan vicces. Na most, én rendszerint átalszom ezeket az irodalmi sétákat. És akkor jön ez a szemüveges bácsi és nem átall benézni a kocsiba, hogy ugyan min szórakozik ilyen jóízüen ez az Anya! És Anya lebukik. Bácsi rámnéz, látja, hogy mélyen szundítok. Aztán Anyára néz, kissé sajnálja ezt a szegény kótyagost nőt, aki csak úgy vigyorog bele a nagyvilágba. Aztán ez a jelenet megismétlődik másokkal, kivétel nélkül mind szánakozóan néznek utánunk.

Mostanában egy félreesőbb helyen sétálunk. Olvasunk és mosolygunk rendületlenül.

ÁRON

Ha már a szobámról kezdtem mesélni, hadd dicsekedjek: múlt héten szerény lakom átvedlett raktárszobából tisztességesen berendezett, takaros kis gyerekkuckóvá. Az eset úgy esett, hogy szombaton egy nagy autó állt meg a házunk előtt, belőle kipattant egy nagy méretű bácsi, több nagy méretű doboz társaságában. Az említett úriember és a dobozok felsétáltak a második emeletre és bekopogtak. Szüleim viharos gyorsasággal űrítettek ki minden mozgathatót a szobámból, többek között engem is. A bácsi pedig dobozostól befészkelte magát a szobámba. Kíváncsiságom nem ismert határokat. Vajon ki a bácsi? És mi lehet a dobozokban? Idegenektől való félelmem teljesen elpárolgott amikor megláttam a frankó kis fúrógépet és a sok egyéb nyalánkságot, amiknek a nevét nem tudom, de szúrtak és veszélyesnek tűntek, tehát nagyon vonzóak voltak. Anya nem férfi, ennek következtében nem osztotta a szerszámok iránti lelkesedésemet és rövid úton kihalászott a dobozok közül.
De segítőkészségem már megállíthatatlan volt, a bácsi közben teljesen barkácsműhellyé alakította a szobámat, és már meg sem tudom mondani mit tetszett jobban: a hóhullásszerűen szállingózó por vagy a fülsüketítő zaj vagy inkább a ropogós fadarabkák, amik mindenhol szétszórtan hevertek? Apáék úgy ítélték, hogy a helyzet egészségi állapotomra káros lehet, így nappali-fogságra ítéltettem. Most aztán bánták, hogy anno minden ajtót kivétettek a nappaliból, hogy az tágasabbnak és szellősebbnek hasson. Na, kérem, én a tágas és szellős nappaliból úgy kislisszoltam, hogy csak! Persze, alvásról szó sem lehetett abban a nagy ricsajban. Így aztán egész jól elbogarásztunk hármasban a szőnyegen: Apa, Anya meg én.
Amikor már minden játékomat megtapogattuk (én meg is kóstoltam őket), túl voltunk a tízórain, sőt az ebéden is, és Anya már vagy negyvenedszer érdeklődött Apától, hogy meddig tarthat még a barkácsolás a szobámban, egyszerre csak előbukkant a dobozos bácsi, immár dobozok nélkül és közölte, hogy a mű elkészült és akkor bizonyos formaságok lebonyolítása után távozna.
A formaságok lebonyolodtak, a bácsi távozott, az üres dobozok maradtak, a szobámat pedig visszafoglaltam.
A végeredmény egy részét ti is láthatjátok.

ÁRON

Pár hónappal ezelőtt egy nagyon kedves blogcimborám, Hunor, szobáját készítették elő a szülei és az akció része volt a függönyvásárlás is. Garfieldos függönyt vettek, annak ellenére, hogy a boltban megmondták nekik: csak a kisautós függöny kisfiús és majd kétéves korában a pajti azzal áll elő, hogy tovább egy pillanatot sem alszik ő Garfieldos függönyös szobában, csakis kisautósban. A hír, meg kell, hogy mondjam, letaglózta Anyát. Mert akkor már meg volt varrva, kimosva, vasalva és felakasztva a függöny a szobámban, amin egy fia kisautó sincs, még egy olyan icurka picurka sem, mint egy hangyának a lábfeje. Van viszont bőven rajta Micimackó és annak egész baráti serege. Namármost, Anya aggódva figyelte, miként fogok viszonyulni egyáltalán nem kisfiús függönyömhöz. Én, a megfigyelés gyanútlan tárgya, pedig egyáltalán nem kisfiúhoz illő módon közeledek a függönyhöz, akárhányszor figyelmem középpontjába kerül: hangosan beszélgetni kezdek Szamárral (ő a favorit), cibálom a függönyt, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy szálljanak le Mackóék mellém a szőnyegre.
Valami kisfiús azért mégiscsak szorult belém. Mostanában ugyanis a legkedevencebb elfoglaltságom két kisautó babrálása a játszószőnyegen. A micimackós függöny alatt.

ÁRON

Lilike nagyon jól fején találta a szöget! Már egy ideje az én fejemben is motoszkál a gondolat, hogy jó lenne szervezett formában harcolnunk a jogainkért. Úgy gondolom, hogy itt az ideje, hogy létrehozzunk egy szakszervezetet, ami tárgyalásokat folytatna a szülőkkel a minket érintő kérdéseket illetően. Megoldást remélek a következő területeken:

• mi, babák, szabadon választhassuk meg, hogy mikor, milyen módon és mennyit kívánunk aludni
• akkor táplálkozhassunk amikor kívánjuk, annyit amennyit kívánunk és azt amit kívánunk
• a fenmaradó időben, amikor épp nem alszunk vagy táplálkozunk, adasson meg nekünk a szabad jövés-menés, pakolás, rámolás, anyanyúzás joga, azaz cselekedeteinkben ne legyünk korlátozva

Hát, ennyi az amit én szeretnék. Szerintem egyáltalán nem sok.

A vezetőségbe mindenképp javasolnám Boti pajtit, aki egy nagyon józan életű fiatalember. Épp a napokban írta, hogy nem igazán hajlandó folyadékot fogyasztani.

Csenge babát sajtóreferensnek ajánlanám, mert nagyon meggyőzően tud érvelni, ha a babaigényekről van szó.

Kicsi Lillának mindenképp kreatív munkát képzelek el, mert már számtalanszor bebizonyította, hogy képes új és új szülőugráltatási módokat találni.

Tomi és Beni tapasztalata is jól jönne.

És mindenki más is jelentkezhet, aki érez elhivatottságot az Ügy iránt.