Mivel dalban nem mondhatom el, képekben mesélek ma. Némi magyarázatot azért mellékelek.



Apa tegnap ismét olajra lépett. Próbáltam becsempészni magam a csomagjába, de lebuktam.





















Továbbra sem vagyok hajlandó ételt magamhoz szólítani. Anya nem tudja elképzelni, hogy mégis miből merítek erőt az egész napi pörgéshez. Gyanítja, hogy kozmikus energiával táplálkozom.
















Legújjabb hobbim a bújócskázás az asztal alatt. Nem túl eszközigényes játék, csak egy vasderekú családtag kell hozzá, aki hajlandó egész álló nap négykézláb dülöngélni a szőnyegen és félpercenként meglepődni, amikor felbukkanok az asztal alatt.












Nem, nem piros kontaktlencsét viselek a képen, hanem Anya nem ismeri  pirosszem kijavító technikát. Ezen a képen egyébként épp megpendülök a tengelyem körül, de a lábam valahogy lemaradt...













A sok akivitás után estére úgy elfáradok, hogy gyakran felborulok. De mindig felpattanok, úgy teszek mintha semmi sem történt volna és rohanok tovább. Hogy aztán megint felborulhassak...










Borulásmentes további szép estét mindenkinek!!!

ÁRON

                                                                                                                   Nyalka legény vagyok,
Lányokhoz indulok.
Mert ma minden lánynak
Rózsavizet hozok.
Megöntözem őket,
Mint a virágokat,
Nem venném lelkemre,
Hogy elhervadjanak.
Ám e fontos munkám
Ingyen nem tehetem,
Cserébe a hímestojást
Sorra ide kérem.

ÁRON

Tizedik hófordulómhoz közeledvén számvetést tartottam eddig elért eredményeimet illetően. Igen, ha az ember elér egy bizonyos kort, elkezd hátrafele is tekintgetni. Én is azt csinálom minden álló pillanatban, és ha a helyzet kedvező (pl. Anya mosogat, vasal, satöbbi) akkor pillanatok alatt meggyomlálok egy szobanövényt vagy átrendezem a tányéros polcot a konyhában. De, nem is erről akartam írni...
Tehát, holnapután tíz hónapot töltök, szép kerek szám, és pontosan tíz hónappal több, mint születésemkor az életkorom. Utánanéztünk, hogy van-e egyéb változás is. Van bizony...
Paramétereim így változtak:
súlyom: 3300gr ---- 8900gr
hosszam: 51cm ----75,5cm
Alvási szokásaim tekintetében szüleim ajkát panasz rám nem hagyhatja el: bár nappal nem remekelek (kétszer alszom, fél-másfél órákat), a tyúkokkal fekszem 7-fél nyolckor, éjjel 2-3 magasságában táplálkozom (csak beadják a cuccot és megoldom egyedül) és utána lóbőr reggel hétig. Sajnos hétvégén is korán kelünk, e tekintetben hajthatatlan vagyok, de hát aki a tyúkokkal fekszik az a kakassal kel.
Táplálkozási szokásaimnak egy teljes bejegyzést szenteltem a korábbiakban, több szót nem is akarok pazarolni eme teljesen fölösleges macerára.
Napirendemet illetően elmondhatom, hogy a reggeli ébredés, a délutáni séta és az esti fekvés megközelítőleg azonos időben zajlik, eme pontok közötti törénések pedig rendkívül széles skálán mozognak. Anya igyekszik az evések időpontjához is ragaszkodni, én igyekszem őt erről leszoktatni...
A legszembeszökőbb változás tíz hónappal ezelőtti önmagamhoz képest a tudományaimban mutatkozik (még szerencse), de ezeket a változásokat az Áronológia szekcióban taglalom ('Ezt már tudom' címszó alatt tessék keresni, szombatnál nem hamarabb).
Fogaim száma -3- is előrelépésként könyvelhető el a születésemkori állapothoz képest.

Hát, most hirtelen ennyit tudtam előkapni.
Ja, és hogy Anya kedvencét el ne felejtsem: már nem csak befogadni tudom a szeretetet, rengeteget tudok belőle termelni magamban, néha csak úgy folyik ki belőlem. Puszilom Apát, Anyát ahol csak érem. És a parkban is  minden bébit át akarok ölelni és jó szorosan tartani. Félnek is tőlem, mint a tűztől még a nagyobbak is...

Mindenkit puszilok,
ÁRON

Egy kérésnek teszek most eleget. Nagyon kedves Pajtikám érdeklődött, nagyon kedvesen, táplálkozási szokásaim felől. Egészen konkrétan aziránt érdeklődött, hogy  mit és mennyit fogyasztok. Azt is sugallta a kedves cimbi, hogy esetleg egy bejegyzést megejthetnék a témáról, merthogy mások érdeklődésére is számot tarthat... Ha elolvassátok a bejegyzést, rájösztök, hogy ez az evési macera nem az erősségem. Nálam ugyanis a táplálkozás kizárólag a túlélést szolgálja. Holmi érzékszervi örömök, amiket esetleg egy kellemes íz, illat, textúra, hőmérséklet keltene nálam teljes közönybe ütköznek.  Általánosságban elmondható, hogy kétféle nap van nálunk: a nemeszemnap és az eszemnap. Mivel előbbi a gyakoribb, azzal kezdem. Ilyen napokon, a táplálékot csakis akkor vagyok hajlandó elfogadni, ha az alultápláltságtól már nincs erőm ellenállni. Ilyenkor a reggelit simán kihagyjuk, a tízóraizás belenyúlik az ebédidőbe, ami miatt az csúszik, bár szerintem meg se kellene ejteni, az uzsonna érdeklődés hiányában elmarad, a vacsorához pedig túl fáradt vagyok, mert az egésznapos küzdelem a kanál ellen és az ilyen-olyan tömő trükkök kivédése felemészti az energiáimat. Étvágyam növelését célzó vitamincseppek, szabad levegőn történő lefárasztási hadművelet, illetve tartós táplálékmegvonásí kísérletek, csak hogy párat említsek Anya kudarcba fulladt taktikái közül.

Az eszemnapokon pont úgy viszonyulok az ételhez, mint korombeli kis barátnőim és barátaim, azzal a különbséggel, hogy olyankor sem tátom a számat a falatra, de azért nagy kegyesen elfogadom.

És akkor a lista, amivel stresszelnek:

- spenót, krumpli, fél tojássárgája, mindez megfőzve, összemixelve, kellemes zöld tónusú valamivé

- krumpli, joghurt, petrezselyem, csak úgy darabosan

- szülői zöldséglevesből, ízesítés előtti fázisban, levestésztával

-puliszka, túróval, joghurttal

-sajtos krumpli, vajjal

-brokkolis tészta

-spenótos, fokhagymás tészta

-úgy általában bármi a szülői tányérból, ami nem csípős, rántásos, habarásos, tojásfehérjés

- ezt ne csináljátok utánam: csülök, Apa bableveséből, virsli, Anya tányéjáról, egy óriási elcsent mézespogácasa háromnegyede, csak úgy suttyomba...

- amit viszont bátran lehet: finom zöldhagyma, imádom, addig szopogatja az ember míg csak a külső burok marad meg, és... ezt figyeljétek: nem lesz hagymaszagú a nevetésetek!!! Ki van próbálva!

- a banánt harapom, a narancsot gerezdenként kapom, almaszeleteket rágcsálok, de nem vagyok oda a gyümölcsökért

- inni imádok, én vagyok a család legiszákosabb tagja, még a legkeserűbb teát is megiszom, és a víz!!! Nyammm...

Hát, remélem sikerült a lehető legteljesebb összefoglalót elkészíteni. Ja, és még van egy mindennapi betevőm: a kenyér.

Mindenkinek kívánok jó ételt az étvágyához!

ÁRON 

... csak átalakultam, betegápolóvá. Legatyásodott felmenőimet kellett istápolnom...

Anya náthás hangon ismételgette: '' Gyugi, Áron, Agya mingyá' jön és begbutatja neked, hogy kell... (és itt az aktuális problémám megoldását ecsetelte) ..., csak begbosom a kezeb dehogy a bacik rádragadjadak.'' És én vártam türelmesen.

Apa szívbemarkolászó hangon jelentette ki: ''Kisfiam, nem tudok most veled ott ugrálni, nagyon fáj a hátam, meg se tudok moccanni. Nem, kérlek, ne mássz a fejemre, auuu, az Apának a szeme, Áron, légyszíves mássz le Apának a nyakáról, nem kapok leve....''

Én pedig, hogy bajaikat felejtsék, leltár sorozatot rendeztem. Minden fiókot kihuzigáltam, módszeresen, szobáról szobára haladva, és a tartalmukat széthordtam. Nem is foglalkozott Anya többet a lázmérővel, hanem inkább nekem segített. Apa a hálószobából drukkolt nekünk.

Ja, és ne felejtsek el dicsekedni: szombaton megtettem első önálló lépéseimet, szám szerint ötöt. Többször megismételtem a mutatványt, de a rekordon nem sikerült javítanom, úgyhogy még dolgozom az ügyön.

És még egy jó hír azoknak akik úgy gondolják, hogy egy fiatalember mutatósabb attól, ha kettőnél több fog van a szájában: úgy tűnik, hogy fogaim száma immár véglegesen meghaladta a füleim számát. Azt egyelőre sűrű homály fedi, hogy pontosan hány fogacskával rendelkezem (én természetesen tudom, csak mások előtt rejtély még), mert semmilyen földi hatalommal nem lehet rávenni engem, hogy ne szorítsam össze a számat, amikor Anya inspekciós szándékot mutat az irányába. Ez olyan illetlen dolog, csak úgy belevájkálni másnak a szájába...

Hát, most több nem jut eszembe. Köszönöm, hogy annyian érdeklődtetek hollétem és hogylétem felől. Ti is hiányoztatok nekem. Nekünk.

ÁRON

Ajjaj! Úgy néz ki, hogy be kell lépnem az önellátók sorába... Anya ugyanis, hát... komolyan érdeklődik egy másik gyerek iránt. Értem én, persze, már akkor ismerte azt a másik fiút, amikor én még meg sem születtem, meg, hogy az évek során eléggé hozzánőtt a szivéhez (a hosszú i továbbra sincs meg). Meg egyébként is, ez egy kis anyátlan, apátlan árva, hát mit akarok én, akit oly sok szeretettel vesznek körül?? És különben is, az ellátásomat nem szükségszerű magam intézzem, mert enni kapok továbbra is, de abban az esetben, ha nem óhajtom elfogyasztani a felkinált ételt, sziveskedjek felkeresni a hűtőszekrényt és kiszolgálni magam. Ami az alvást illeti, Anya közölte, hogy ő készséggel álomba ringat, de ha fel találnék pattani amikor a kiságyban találom magam, hát úgy legyek kedves magamat tovább ringatni. A ringatási módszert ismerem, ugyanis az elmúlt majd' tiz hónapban minden egyes alkalommal jelen voltam, amikor Anya alkalmazta. A játék... hát arról jobb lenne hallgatni. Anya szerint, kiváló alkalom lesz arra, hogy az önálló játszási képességemet kibontakoztassam. Mert ő rendületlenül hisz abban, hogy az a képesség ott szunnyad valahol bennem és alig várja, hogy előtörjön. Én változatlanul úgy érezem, hogy az önálló-játék génem vagy hiányzik vagy pedig annyira elromlott, hogy nem lehet azt csak úgy pikk-pakk kibontakoztatni.
A sétáink változatlanok maradnak és oda nem jön majd velünk az a szegény kis árva. Hál'Istennek!
Most joggal kérdezhetitek, hogy mit tud Anya egész nap foglalkozni egy idegen gyerekkel. Hát, kérem, érdeklődik a tanulmányi előmenetele iránt. Évek óta figyelemmel kiséri az iskolai tevékenységét és most érettségizik is, úgyhogy Anya részéről az érdeklődés maximális. Egyébként, én nem abba az iskolába fogok járni, ahová ő jár.
Ja, és elfelejtettem őt bemutatni: Harry Potter....

ÁRON

 

 

 

 ...szeretettel küldök egy virtuális szál nárciszt és egy nagy virtuális puszit!

ÁRON

Először is nagyon röstellem, hogy csak úgy leléptem és még búcsúlevelet sem hagytam. Pedig nem az a fajta fickó vagyok. Be kell valljam: hölgy van a dolog mögött. Mégpedig Anya. Ő és egyesegyedül ő a hibás mindenért. Ugyanis leszakadt a dereka. De, elmesélem...
Szóval, mondtam már, hogy imádok a lábaimon helyet változtatni. A lakásban, ha csak egyik kezemmel kapaszkodok az anyai mutatóujjba, olyan peckesen lépkedek, mint egy kiskakas. Bár, a a hangok, amik formás ajkaimat elhagyják, inkább egy csatába vonuló indiánnak válnának dicsőségére. Na, de járni nem csak a szobában kell tudni, hanem az udvaron is, ami vastag, széltőlvédő szkafanderemben nem a legegyszerűbb mutatvány. Tehát, kivonultunk Anyával egy kis friss levegőn történő edzésre. Mindkét kezét igénybe vettem a gyakorlathoz, és nagyon élveztem a dolgot. Mondhatom, fáradhatatlannak bizonyultam! Bezzeg Anya! Röpke 20 perc séta, azaz csekély hatvan kör után határozottan kijelentette: kész, neki leszakadt a dereka. Néztem körül, de a lógó derekat sehol se láttam. Egyetlen furcsa dolog Anya természetellenesre csavarodott testtartása volt. Még jó, hogy fáj a dereka, ha egyszer olyan görbén járkál, akartam mondani. De nem mondtam semmit, mert jól nevelt krapek vagyok. Anya még azt is értésemre adta, hogy egy időre beszüntetjük a patáimon történő sétákat, mert, hogy az ő szavaival éljek: "neki ehhez nincs dereka". Én nem tudom, hogy képzeli, fel sem érek a derekáig, hát komolyan gondolja, hogy én nyúltam le neki és miattam nincs? Ki érti ezeket a nőket??
Mindegy. Várom a hétvégét, Apa ma érkezik és visz minket holnap haza. Megnézem, hátha neki még megvan a dereka...
Addig is maradnak a szekeres séták. Nincs okom panaszra, abban Anya helytáll. Derekasan.

ÁRON

 Száraz Billy barátom nem egy vadnyugati hős, ahogy azt a neve alapján gondolnátok. Ő tulajdonképpen régi barátnőmnek, Teli Pelusnak, a bátyja. Anya reméli, hogy jól összebarátkozunk majd a Billyvel. Ennek érdekében lázasan olvassa a szakirodalmat, aminek egy nagyon érdekfeszitő darabkáját épp a világháló segítségével halásztuk ki és megosztjuk veletek is. Az alábbi tipológiát nemzetközi kutatások alapján dolgozta ki egy neves szakembergárda. Tessék figyelemmel tanulmányozni.

Az élvhajhász

Ahogy már az elnevezés is sejteti, ő élvezni, de hallgatni is tud. Órákat tölt el a bilin vagy a vécén, és egyáltalán nem zavarja az állandósult piros csík a popsiján. Mivel őt ennél sokkal fontosabb dolgok foglalkoztatják: énekel, a csempére rajzol, nyugodtan eszegeti a gumicukrot, kamionként berreg, kindertojás-játékokat rak össze vagy éppen mesekönyvet böngész, esetleg apró foszlányokra tépi a toalettpapírt. A tapasztalatok szerint ez a típus főleg a fiúk között lelhető fel, és az imént leírt szokásukat állítólag gondosan megtartják felnőttkorukra is.

   Az anarchista

Ott végzi dolgát, ahol épp van. Akár a szomszéd teraszán, a testvére építőkockás dobozába, a homokozóban, a játszótéren, a csúszdánál. Az anarchista nem figyelmeztet, nem jelez, egyszerűen letolja a nadrágját, elvégzi a dolgát, majd folytatja a homok hordását vagy a csúszdázást, mintha mi sem történt volna. A kis anarchistának nincs bűntudata amiatt, hogy esetleg rosszat tett. Amikor pedig megkérdezik, hogy mégis miért tette mindezt - megvonja vállát, és így válaszol: „pipilni kellett".

   A játékos

Erről a típusról talán jobb lenne hallgatni... A teljesség igénye nélkül mondjunk róla csak annyit, hogy bárhol és bármivel képes játszani. Ennek típusnak a szüleit arról lehet felismerni, hogy egy tapodtat sem mozdulnak a nedves törlőkendő doboza nélkül.

  A bizonytalan

Kell, nem kell...? Ennél a típusnál ezt soha nem tudhatjuk biztosan. Valószínűleg ő maga sem tudja. Amikor sorban állunk az önkiszolgálóban, a kis határozatlan egyszer csak elkiáltja magát: „Pisilnem kell!". Mire az anyuka rögtön a mosdó keresésébe kezd. A mellékhelyiségben először megtörli az ülőkét, majd gyermekét a vécé fölé tartja, mivel a kicsi a rábeszélés ellenére sem hajlandó ráülni. Nekigyürkőzik, teljes erővel koncentrál, fültövig kipirul az igyekezettől, majd megjegyzi, hogy nem is kell vécéznie.

  A szemlélődő

Ő sohasem tud betelni a legkisebb helyiség nyújtotta gyönyörökkel. Miután sikeresen elvégezte dolgát, egyszerűen lenyűgözi igyekezetének gyümölcse, „munka közben" pedig ritkán ül egyenesen: feje a lába között van, nehogy akár csak egy percet is elmulasszon a történésekből. A szemlélő még a pelenka elhagyása előtt kimutatja vonzalmát a szaniterek felé. Amint elkezd járni, következetesen követi a vécére látogatókat, és amikor senki sem figyeli, kéjes örömmel dobál a csészébe olyan tárgyakat, amelyek a későbbiekben igencsak megnehezítik a víz lefolyását, így a szülők dolgát is...

  A szakkommentátor

Állandóan erről beszél, függetlenül attól, hogy neki vagy másnak kell vécére mennie. „A néni kakilt", megy majd oda érdeklődve bárkihez, aki a mosdóból kilép az étteremben... „Kakilni kell", jelenti be fennhangon, nem törődve azzal, hol van és mások ezt miként fogadják. Sűrűn találkozhatunk a szemlélő és a kommentátor keverékével azok között a gyerekek között, akik elhagyják a pelenkát. Fejüket lehajtva, részletes tájékoztatást adnak arról, hogy épp mi történik a lábuk közt. Aki ilyenkor a közelében tartózkodik, el-ső kézből kap információt arról: buzgósága gyümölcse „ kolbász", „csak egy pár csepp" vagy „sok kis golyócska" lett.

  Az exhibicionista

Az ilyen típus a bilit - legyen az tele vagy üres - egész nap hordozgatja magával a lakásban, és precízen tájékoztat mindenkit a legkisebb bélmozgásáról vagy a legenyhébb nyomásról is, amit éppen a húgyhólyagján érez. Persze akkor a legboldogabb, ha van közönsége. Egy egész születésnapot képes a vécén eltölteni, mivel nem tudja magát visszafogni: a születésnapját ünneplő gyerek anyukáját mind-untalan arról szeretné meggyőzni, hogy neki ismét pisilnie kell. Az exhibicionistát könnyen fel lehet ismerni kiskorában, mivel ő már akkor is állandóan a pelenkával hadonászik, amikor mások békésen szemlélődnek a pelenkázón, mit sem törődve a derékon aluli problémák mibenlétével.

  A tagadó

Akkor lenne a legboldogabb, ha egyáltalán nem kellene vécére mennie. A gondoskodó szülő visszatérő kérdésére (hogy nem kell-e vécéznie), egyszerűen megrázza a fejét, és összeszorítja ajkait. Ha a hajthatatlan felmenő még órák múlva is erősködik, hogy most már igazán menjenek ki, tagadóan elszalad, amilyen gyorsan csak tud, majd elbújik az ágy alá, és hangos bömbölésbe kezd. Másnap pedig a szomszédok gyanakodva néznek bennünket... Ha a nevelésért felelős nagykorú végre elkapja a kis tagadót, ő a vécékagyló elé veti magát, kezével-lábával elkezd csapkodni, ezért aztán lehetetlen levetkőztetni. És a dolog amúgy is okafogyottá válik, hiszen a gyermek közben úgyis bepisil.