de sok gyerek jár oda! Többek között az enyém is. Namármost. Nem egy könnyed kis vállrándítással kísért döntés volt az, hogy szerelmetes magzatom további testi-lelki fejlődését kinek a belátására bízhatom ezentúl heti 5 napon keresztül, napi 8 órában. Mert az ember ugye megfeszül itthon, hogy palántáját legoptimálisabban nevelgesse, kikezdhetetlen védőréteget húzzon a gyerek és a veszélyforrások közzé amik mindenhonnan támadó szándékkal leselkednek, bacik, rozsdás szögek, játszóterek mentén száguldozó autók vagy épp beteges indíttatásból megalkotott rajfilmek formájában... Utóbbiakat ne tévesszük össze az egészséges indíttatásból elkövetett rajzfilmekkel. Tehát, említettem, hogy élete első éveiben nem győzzük óvni gyermekünk testét, lelkét, és persze komoly erőfeszítéseket teszünk mindeközben, hogy féltésünkkel ne nyomjuk el, hanem adjunk teret a kibontakozásának is. Nagy volt tehát az elvárás részünkről az óvoda felé. Hol találok olyan helyet és olyan embert(!!), aki felvállalja, hogy három éves munkámat Áronnal tovább viszi?

A sok-sok szempont között, ami az óvoda kiválasztásában közreműködött, egyet helyeztünk a piramis tetejére: magyarul tanuljon a gyerek. Nincs ebben semmi sovinizmus. De azt gondolom, hogy az ország nyelvét úgyis megtanulja, főként, hogy szórványban nevelkedik. A korai idegennyelv tanulásnál százszor fontosabbnak tartom azt, hogy anyanyelvén helyesen, választékosan fejezze ki magát, gazdag szókinccsel rendelkezzen, ehhez pedig kellenek a versek, dalok, népdalok, mesék, népmesék, körjátékok, egyebek, mindez az anyanyelvén. És kövezzetek meg, de nem kolindákat akarok hallgatni a karácsonyi ünnepélyen...

A fő szempont, melynek nyomán elindultunk óvodavadászatra, nagymértékben leszűkítette az opciós palettát. Kiiktattunk pár óvodát a fizikai elhelyezkedése miatt, néhányat objektív, egyet-kettőt szubjektív okokból. És maradt egy. Ott van most Áron. És most indulok is érte, mert hamarosan ébred. Már ha aludt egyáltalán.

De az ovira hamarosan visszatérek. És Áronra is. És mindarra ami apró izgőmozó csilingelőkacagós életének meghatározó része.

zsibi

Áron félrehallásai olykor rendkívül szórakoztatóak. És elgondolkodtatóak...

A nappaliban játszunk, egyszer csak zajt hall a lakás másik pontjáról és összerezzen. "Csak apa jött ki a fürdőből", mondom nyugtatólag. "A börtönből?..." hallatszik a mégis nyugtalan kérdés...

Sorban állunk a pénztárnál a bevásárlóközpontban. Áron a kifüggesztett színes dobozkákkal matat. Felfedezte már, hogy édességet is találhat ott a kutató szem. "Mi ez a sok finomság?" kérdezi és tovább simogatja a színes dobozkákat. "Az sebtapasz" világosítom fel. "Seggtapasz?" kérdez vissza kétkedve...

És, hogy kétségem sem maradjon afelől, hogy egy apró férfipalántát nevelek, tegnap reggel így sokkolt: "Anya, lepisikáltam ezt az ujjamat, ni!", kiabál a fürdőből. "Légyszíves, alaposan moss kezet!", kiabálok vissza a konyhából. "Csak ezt az egy ujjamat mosom meg..."...

Vannak gondolatok, amelyeket nem könnyű megfogni. Nem azért, mert tovatűnnek, hanem mert egyszerűen megfoghatatlanok.Vannak érzések, amiket, ha megpróbálunk szavakba öntve kimondani, lényegüket vesztik. Ezek azok a gondolatok és érzések, amelyek lényünk legmélyebb rétegeiből törnek felszínre és amelyek egyénivé, csodálatossá és soha el nem múlóvá teszik a pillanatot. Ilyen gondolatok és érzelmek kavarogtak bennem, amikor meggyújtottam Áron tortáján a harmadik szál gyertyát. S, hogy mit kívánok születésnapjára? Sok ilyen el nem múló pillanatot...

Áront sokat foglalkoztatja mostanában az, hogy milyenek voltunk gyerekként Áronapuval, miket játszottunk, hogyan gondoztak minket a szüleink. Összebújós, meghitt pillanatok ezek a visszaemlékezések, de vannak közöttük prózaibbak is. Például, amikor Áron egy mondatban összegzi a gyerekkoromat: "Anya nagyon régen kicsi volt, de azután feldagadt."

A jövőm sem kecsegtet túl sok jóval, ha Áron szemével látom: "Ha megöregszel, te is boszorkány leszel?"

Remélem, hogy nem így lesz.

A mai nap képe számomra ez, kicsivel több mint két éve készült Áronról:

Fiús anyának  lenni nem mindig kényelmes. Előszöris ott van az a rengeteg autómárka, amit meg kell jegyezni és fel kell ismerni. Aztán a töménytelen építőkocka, amikből csakis bonyolult épületszerkezeteket vagy járműveket szabad építeni. És a dinoszauruszok! Mintha ki se haltak volna, olyan szerves részei az életünknek.

Fiús anyának lenni néha kimondottan kénylemetlen. Például amikor a játszótéren két botból összetákolt kalapácsimitációval kopogtatja a térdemet és közben szárazon közli: "Kicsit jozoga vagy máj anya, megkalapállak, nehogy szétessél!"

Fiús anyának lenni mégis jó. Mert amikor rácsodálkozik az utcán összesimuló párra és elmagyarázom neki, hogy ha majd olyan nagy lesz mint az a fiú, neki is lesz egy ilyen csinos barátnője, akinek a kezét fogja és puszilgatja, az én fiam megkérdi: "Te leszel az, anya?" Közlöm, hogy nem én leszek. A jólnevelt fiúhoz méltó lemondó gesztus nem marad el: "Akkor nem is kell nekem bajátnő..."

Jól van ez így, egyelőre.

Azt biztosan sokan tudják, hogy május 5 a férfiak ünnepe. Nem tudom, hogy olyan mértékben hivatalos-e, mint a nők napja, nem hinném, de ahhoz eléggé hivatalosnak találtatott, hogy ma remek kis bográcsozást csapjunk az iskolában és megünnepeljük azt a 16 bátor férfit, akik jelen pillanatban a tvári magyar oktatásban tevékenykednek. Áronapu füle kicsit lekonyult, amikor lelkesen ecseteltem neki, hogy egyénre szabott diplomát is kaptak a férfi kollégák és mindenik külön-külön nagy nagy tapsot. Bezzeg őket nem ünnepelte senki a cégnél, pedig hajh micsoda férfiak ők! - sütött a tekintetéből a ki nem mondott világfájdalom. Lelkem empatikus része rögtön aktiválódott és biztosítottam róla, hogy ő biza semmiről nem maradt le, mert hiszen nálunk minden nap férfinap van. Ám láttam én, hogy a vigasz soványka...

Csokor virág helyett tudom, hogy jobban örül majd a folytatásnak. És a többi férfi is, akik kedvesek a szívemnek, Papó is, Tata is. És egy szép napon talán Áron is.

Zsibi

Kedves Barátnőink, Pajtikák,

ez az utolsó bejegyzés Áronbaba blogjába. Kinőtt a babakorból, lassan óvodás lesz, igazi kis gézengúz, aki gyakran sokkal eredetibb nézőpontból tekinti az eseményeket, mint ahogyan mi látjuk azokat. Megvan az önálló elképzelése mindenről, gondolatait, érzelmeit igyekszik tudatni velünk és a világtöbbi részével, folyamatosan kommentálja az eseményeket. Épp ezért úgy érzem nincs létjogosultsága már egy olyan naplónak, amit én írok, az Ő nevében.

Persze, az életünk pörgősebb mint valaha, nagy változások történtek velünk és továbbiak vannak készülőben. És ott vannak az eredetibbnél eredetibb áronizmusok is, amiken néha napokig mosolygunk, amelyek közül nem egy szállóigévé is vált a családunkban. Talán mégis rögzítem majd őket. Ha megtalálom a megfelelő keretet.

Sok derűs kalandot kívánunk minden blogbarátunknak, szeretettel:

az Ároncsalád

Kedves barátaink, köszönjük szépen a díjakat Csengének és Lídiának, kellemes meglepetés, bár kissé meg nem érdemelt, hiszen alig-alig bukkanunk fel az utóbbi időben...

Áron épp (jól megérdemeltük) pihenőszabadságát tölti nagyszüleinél a székelyföld szívében, Áronapu és én pedig nem tudunk mit kezdeni a ránk szakadt nagy csenddel.

Én pedig lejegyzem az utóbbi hónap áronizmusait, hogy fennmaradjanak az utókor és elsősorban az Ő számára. Na meg azért mert üdítően hatnak ebben a nagy melegben :)

• Kedves vendég érkezett, én épp a konyhában készítem elő a teázás kellékeit, Áron pedig a nappaliban gondoskodik látogatónk szórakoztatásáról. Egyszer csak pár másodpercnyi szünet után cinkos hangon így szól: O-ó, ez pujci volt! A kedves vendég próbál témát változtatni, de Áron tántoríthatatlan: Ez bizony pujci volt! Nem volt kínos cseppet sem...
• Másik kedvenc témája szintén a fenti kategóriába sorolható. Ha egy látogatónk szeretne kezet mosni, akkor Áron odacövekelődik a fürdő bejáratához és a kilépő áldozatot hangosan és jól arikuláltan imigyen faggatja: Pisikáltál?
• Cipőfelvevés közben "pörölök" Áronnal: Ne rugdoss, mert összepiszkolod a nadrágom. Mire a kimért válasz: A mosógép kimossa...
• Nagymamától követeli a rajzfilmet. De mama nem tudja betenni. Tanuld meg,mama - hangzik a logikus reakció.
• Anya: Nagyon szeretlek. Áron: Mivel szejetsz? Anya: Hát... a szívemmel... meg a lelkemmel. Áron: Én a lábammal szejetlek, Anyuci.
• Egyik este elalvós összebújás alkalmával megsúgta nekem, hogy van két megasszonya a játszótéren.
• Apa ijodába jáj dógozni. Bea iskolába jáj dógozni. Én óvodába megyek dógozni. Én leszek a óvónéni.

És még sok-sok áronizmus születik minden órában, de az én memóriám véges.

Ó, és nem tudom, hogy érzi magát Áron az udvarhelyi nagyszülőknél, telefonon ugyanis nem volt ideje nyilatkozni. Egy vidám: Szia anyuka! után már szaladt is málnászni. Örülök neki.

További kellemes hűs nyári napokat mindenkinek!

ÁronAnyu

Mert mondani nagyon szeretek. Szövegelek reggel, szövegelek este, a játszón és az asztalnál, ömlik belőlem a sok kérdés és válasz öltözéskor, vetkezéskor, utazáskor, vendégségben, fürdéskor és alvás helyett is. Az utóbbi két hétben egy fejembeni adatbázist állítottam össze, boldognak boldogtalannak sorolom az adatokat csinos listákba szedve:

• Anuci Temesvájon lakik, Apuci Tvájon lakik, Ájon is Tvájon lakik, stb.... Tvájon lakik, Mama Udvajhelyen lakik, Tata Udvajhelyen lakik, Balászka Gyejgyóban lakik, stb..., Papó Szatmájon lakik, stb........, Heléna Mogyojódon laik, stb...., Jobi Budapesten lakik, stb....
• Én vagyok Ájon, Anucit Bejának hívják, Apucit...., Tatát..., Mamát..., Balászkának a anukáját...., Gellértnek a anukáját....., stb
• Eszt a autót ...-től kaptam, aszt ...-tól, ......, stb, eszt a Tescoban vettük, aszt a bijjában, eszt a Mikulás hozta, azt szülinapomra kaptam, stb...

És még sok-sok lista van a fejemben.

Kevesen tudják, de magyar nyelv újító is vagyok, bár legtöbbször helyesen használom a nyelvtani szabályokat, időnként becsúszik egy-egy kreatív forma is: nem akarok fekszni! nem akarok eszni!, stb.

Óhajtó mondatokat már rég használok, de azoknál sokkal érdekesebbek sóhajtó mondataim: Jaj nekem! Szegény fejem! melyeket mindig a megfelelő kontextusba ágyazok és amelyek forrása szüleim számára talány, hiszen ők nem használják a fentebb nevezetteket.

Verbalitásom már azt is lehetővé teszi, hogy kritikát gyakoroljak: miután anya egész délelőtt a konyhában párolódik a levessel, egyetlen kóstolás után porrá zúzom az önbizalmát: Esz nagyon nem jó, Anuci!

Mielőtt azonban szemtelenséggel vádolnátok, sietek leszögezni, hogy az önkritika is pont olyan jól megy nekem. Anya: Miért cipelteted magad a lépcsőn, amikor van neked két ügyes lábad? Én: Mejt lusta vagyok!

Ha pedig valamire kijelentem, hogy: Szejintem nem fogok..., akkor abban biztos lehet bárki, hogy valóban nem fogom megtenni az adott dolgot. Rendszerint szülőknek tett szívességekről van szó, mint rendrakás, déluáni alvás, ebéd elfogysztása, stb.

Bár a szülőknek néha zúg a fejük tőlem, én azon az állásponton vagyok, hogy eddig ők beszéltek, most pedig eljött az én időm is. Jó esz Ájonnak!

ÁRON

... szól ez a bejegyzés, mert rájöttem, hogy nagyon rég nem írtam arról, hogyan alakul Áron fejlődése, önállósága.

Nappali pelenkátlanságának második hetében járunk, amit nem úgy kell érteni, hogy szól hogy bili vagy bármi, hanem úgy, hogy váltásruházattal alposan felszerelkezve garázdálkodunk a játszón és pedig nagyjából tízpercenként közlöm vele, hogy ez a fa irtó boldog lenne, ha megöntözné. Amióta nincs pelus nagyon nyilvánvaló, hogy mikor tartja vissza, ugyanis összeszorított combokkal jár. Fát locsolni persze nem akar, így aztán két típusú forgatókönyv létezik: egyik szerint hazáig szorongatja, de nem szól, hogy kell, a másik szerint szétterpesztett lábakkal kiengedi a nadrágon keresztül, utóbbi napokban már barátnőjének, Júliának is felhívja a figyelmét, hogy most ni mi következik! Nekem persze ilyenkor sem szól. A nappali szobatisztaságot azért volna jó szeptemberig elérni, mert az óvodábajárás egyik alapkövetelménye.

Az elalvás egyre nehezebben megy este is, pedig azzal soha nem volt gond eddig. Még abban az esetben is tiltakozik és harcol ellene, ha kimaradt a nappali alvás. Többszöri tapasztalat, hogy simán kibír 12-14 órás ébrenlétet, anélkül, hogy nyűgössé válna. Rendszerint az éjszaka közepén kiköt a szülői ágyban és közöttünk horpaszt reggelig.

Nagyon élénk képzeletvilága van, a fakanállal trombitál, különböző méretű kavicsok a család különböző tagjait szimbolizálják, ugyanígy az ablakunk előtt álló fák közül is a legterebélyesebb Apa, a fiatal csemete Áron, egy harmadik fa pedig én vagyok.

Már nem fél a farkastól, viszont az unokatestvére felvilágosította, hogy vannak boszorkányok, tőlük fél újabban. Ez azt jelenti, hogy napjában kábé 40szer zajlik le közöttünk a következő párbeszéd:

Áron: Anuci, itt vannak boszojkánok?                                                                Anya: Nincsenek boszorkányok, kicsim.

Á: Balászka asztmonta, hod vannak boszojkánok.                                     

A: Igazából nem léteznek boszorkányok, csak a mesében, a könyvekben. De ide nem jöhenek. Mert ők csak a mesékben léteznek.             

Á:Boszojkánok csak a mesékben létesznek. Hívjuk fel Balászkát, mondjuk meg neki.

Nem tudom, hogy mit ért Áron mesében való létezés alatt, gondot okozott eleinte, ha a magyarázat túl elvont számára, megérti-e, de az érveim rendszerint megnyugtatják. Arra a következtetésre jutottam, hogy nem kell minden apró részletbe bemenni, valószínűleg úgyis az en meggyőződésem az ami hat rá, nem annyira a szavaim. Nálunk legalábbis így működik.

Ó, és megjelentek az Ana, hogy lélegeznek az autók? típusú kérdések is, de ez a téma megérdemel egy külön posztot.

Zsibi