2012.10.06. 22:19
Csendélet
Hétágra zuhog az eső, minek következtében szaporán kapkodjuk a lábainkat a buszmegálló irányába, Áron meg én. Lassan fogy belőlünk a szusz, de lassan elfogynak a lefutandó méterek is. Szerencsénk van, már jön is a degeszre tömött busz. Azért felpréselődünk mi is, nyögve, nyelve, esőtől csepegve. Mindenki fáradt, fásult, én pedig mérhetetlenül haragszom ezekre a közömbös arcokra, ezekre az üres tekintetetekre, mert ahelyett, hogy egy másik busszal jönnének, a nyakamba lihegnek, Áront pedig összepréselik. Keresek egy kapaszkodót, persze nincs.
- Kapaszkodj jó erősen belém, majd én tartalak, hogy fel ne borulj - ajánlja fel a gyerek úriember módjára 16 kilójának minden stabilitását.
Egy-két arc felderül, egy-két tekintetbe élénkség költözik.
- Jó, akkor majd ketten borulunk fel.
- Nem. Te kapaszkodj csak belém, én kapaszkodok ebbe a nagylányba, ő pedig kapaszkodik a csőbe. - győzköd Áron a tőle megszokott emelt hangerővel.
Nézem a kezét, szorosan markol egy csillogó-villogó flitteres táskát. Felkúszik a tekintetem a táska gazdájára, a nagylányra. Hamvasszőke babaloknik, dúsra spirálozott szempillák, ciklámen ajkak. Körülbelül hetvenöt éves. De nem ez a legszembetűnőbb. Hanem a földöntúli öröm, hogy őt az imént nagylánynak titulálták.
Az októberi szél kint épp meghajlásra kényszerít egy fát és hideg esőcseppeket ver a busz ablakára. De bent, a buszban egy pillanatra kisütött a nap.
6 komment
Címkék: árondolog áron megmondja
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.