Verbális produkcióm olyan sikert aratott családom körében, hogy folyton újabb és újabb ráadást követelnek. Apa tegnapelőtt fél órát ült az ágyam mellett és arra koncentrált, hogy vajon mit mondok legközelebb. És mivel kellemetlen, ha az embernek egyfolytában a szájába bámulnak, hát mondtam ezt azt. Apa elragadtatva hívta Anyát és lelkesen ecsetelte neki, hogy az előbb tisztán és hangosan azt mondtam: APA, miközben mélyen a szemébe néztem. A kis naiv... Anya a hírt kételkedve fogadta.
Ez volt az a pont, amikor Apa úgy döntött, hogy érdemes energiát ölni belém, azaz a beszédkészségembe. Szorgalmasan tanítgatott a következő órákban azokra a szavakra, amelyek szerinte az alapszókincs alapjának az alapja. Vagyis: merevlemez, wireless hálózat, euró, futamelőzetes, időmérő edzés, 90-60-90 és fotómodell alkat.
Persze Anya belekotyogott (pedig Apa igazán beleélte magát, sajnáltam is egy kicsit, de akkor sem mondtam neki, hogy algoritmus), mert szerinte egy gyerek első szavai a papa, baba, tata, és mindenekelőtt a mami kell, hogy legyen. De hát, normális, hogy másképp gondolkodnak, mert különböző szakirodalmat olvasnak (Apa: Autó motor és sport magazin, Chip folyóirat, Anya: Kismama újság).
Így aztán nálunk mindenki mondja a magáét, én is. Tegnap, hogy örüljenek egy kicsit, végre kimontam egy értelmes szót. Igaz, németül: GLÜCK. Aki nem érti, járjon utána.

ÁRON

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.