Áron nagycsoportos lett az idén. Ez a státusz rengeteg előnnyel jár, de egyben nagy felelősséget is jelent. Nyilvánvaló pozitívum például, hogy a trotyi kis három és fél évesek szemmel láthatóan felnéznek az óvodai matuzsálem korosztályt képviselő öt és fél - hat évesekre. Ám ez igen nagy terhet is ró egy nagycsoportos vállára: ő már nem viselkedhet úgy, mint egy három és féléves kis trotyi. Ő már erős, bátor, sokat tudó. Legalábbis olyankor, amikor az aprók látják...

Ma, amikor érte mentem az óvodába, épp egy kiscsoportost pátyolgatott, aki láthatóan nem volt túl jól. Megpillantott. Búcsúzott. Megfogta a kezem, de távolodóban még visszafordult egy jótanács erejéig: "Aztán, Lacika, ne felejtsd el a legfőbb gyógyszereket: méz, citrom, tea, nevetés és anyai ölelet" - szólt a sokat megélt tapasztalat az ifjonc irányába, aki buzgón bólogatni kezdett e bölcs intelem hallatán.

Úton hazafelé megállapítottuk, hogy fent nevezett gyógyszerek megelőzésképp is kiválóan működnek. Citrom, tea, méz csak otthon hozzáférhető, de "az anyai ölelet bárhol megtörténhető", hogy egész pontosan idézzem... És ezen megnyugtató gondolat fényében nevetve ballagtunk hazafelé az avarral borított, színes, zörgő, fanyar illatú november esti utcán.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.