Áron: - Mi az, hogy asszony?

Én: - Felnőtt néni, általában férje is szokott lenni.

Áron (megkönnyebbülve): - Jaj, még szerencse, hogy te nem vagy asszony. Az mégiscsak olyan csúnya szó...

Én (csodálkozva): - Ó! Hát miért gondolod, hogy én nem vagyok asszony?

Áron (magától értetődő természetességgel): - Hát csak abból, hogy te nem vagy felnőtt.

Én (meglepődve): - És akkor mi vagyok?

Áron: - Hát nagylány. Az anyukák nagylányok.

Én: - Értem. És mikor lesznek az anyukák nagylány helyett felnőtt nénik?

Áron: - Soha. Amikor a gyerekek felnőttek lesznek, akkor az anyukák hirtelen öreg nénikké válnak. És a fiuk meg a lányuk vigyáz rájuk. Muszáj. Muszáj nekik. Ez a dolguk.

Én: - De nem is muszáj. Csak, ha akarják.

Áron (határozottan): - De igen, muszáj. Különben nem rendes gyerek az a gyerek. Ez a dolgok rendje.

Elsomfordálok. Felhívom anyukámat. Meg anyósomat is. Elvégre ez a dolgok rendje.

Este van, késő este. Régesrég elmúlt a megszokott lefekvési idő, sőt már a nem megszokott is. Áron turbó fokozaton pörög. Három lecsillapítónak és elálmosítónak szánt esti mese meghallgatása után - immár álmosan - akrobata mutatványokkal próbál elbűvölni. Áron, sziszegem a fogaim között, miközben azon tűnődöm, hogy hallatszik-e, ha valakinek elpattannak az idegei a feszültségtől, -  most már nem szeretném, hanem akarom, hogy lefeküdj végre!

A gyerek abbahagyja a ringispiljátékot, megfogja a karom és mély empátiával néz a szemembe: Tudom, hogy akarod, hogy lefeküdjek. Csak nagyon nehéz lesz meggyőznöd, HOGY ÉN IS AKARJAM....

És forog-pörög tovább...

Zötyögünk a villamoson. Áron jó hangosan magyaráz a szemben ülő ismeretlen néninek (és egyúttal a villamos további 39 utasának):

"Az én apukám tulajdonképpen egy szuperhős a bőre alatt, csak titkolja, de én tudom. Anyukám pedig.... (végigmér, töpreng)... ő a bőre alatt pedig (még mindig töpreng)...titokban... egy szupernő..."

Sétálunk az őszi utcán, bele-belerohanunk az avarba, rugdossuk, röptetjük, kergetjük. Az egyik sarkon egy fiatalember igen csinos kupacot gyűjtött az elhullt őszi falevelekből, ezt próbálja egy nagy műanyag zsákba beszuszakolni. Miután megtelt a zsák, óvatosan belelép mindkét lábával és tovább nyomja, lapítja a levéltömeget. Már derekáig ér a zsák, kicsit el is fáradt, látjuk. Áron óvatosan mellé lép: "Segítsek belegyömöszölni a zsákba A BÁCSI FELSŐ RÉSZÉT IS?"- kérdi udvariasan...

Áron imponálni akar nekem:

Tudod, Anya, nekem olyan éles a szemem, hogy amikor a múltkor megfogtam a szemgolyómat, mert meg akartam simogatni, teljesen megszúrta az ujjamat....

Az asszertív kommunikációé a jövő. Mondd el az elmondhatatlant, győzd meg a hallgatóságot a hihetetlenről. Az igazságtartalom fontossága a következő lecke lesz. Remélem.

 Hétágra zuhog az eső, minek következtében szaporán kapkodjuk a lábainkat a buszmegálló irányába, Áron meg én. Lassan fogy belőlünk a szusz, de lassan elfogynak a lefutandó méterek is. Szerencsénk van, már jön is a degeszre tömött busz. Azért felpréselődünk mi is, nyögve, nyelve, esőtől csepegve. Mindenki fáradt, fásult, én pedig mérhetetlenül haragszom ezekre a közömbös arcokra, ezekre az üres tekintetetekre, mert ahelyett, hogy egy másik busszal jönnének, a nyakamba lihegnek, Áront pedig összepréselik. Keresek egy kapaszkodót, persze nincs.

- Kapaszkodj jó erősen belém, majd én tartalak, hogy fel ne borulj - ajánlja fel a gyerek úriember módjára 16 kilójának minden stabilitását.

Egy-két arc felderül, egy-két tekintetbe élénkség költözik.

- Jó, akkor majd ketten borulunk fel.

- Nem. Te kapaszkodj csak belém, én kapaszkodok ebbe a nagylányba, ő pedig kapaszkodik a csőbe. - győzköd Áron a tőle megszokott emelt hangerővel.

Nézem a kezét, szorosan markol egy csillogó-villogó flitteres táskát. Felkúszik a tekintetem a táska gazdájára, a nagylányra. Hamvasszőke babaloknik, dúsra spirálozott szempillák, ciklámen ajkak. Körülbelül hetvenöt éves. De nem ez a legszembetűnőbb. Hanem a földöntúli öröm, hogy őt az imént nagylánynak titulálták.

Az októberi szél kint épp meghajlásra kényszerít egy fát és hideg esőcseppeket ver a busz ablakára. De bent, a buszban egy pillanatra kisütött a nap.

- Anya, te félsz valamitől?- kérdi Áron ma tőlem, miután elbúcsúztunk néhány helyes óvodás kislánytól és haza indultunk.

- Hát, igen... a betegségtől. Meg a balesetektől. Féltem magamat és azokat is, akiket szeretek.

- És a szörnyetegekkel hogy állsz?

- Azoktól nem félek. Nem hiszek bennük.

- Na, de a sárkányok... azoktól csak félsz. - erősködik.

- Sárkányok sem léteznek. - jelentem ki határozottan.

- Ezt nem tudhatjuk biztosan. A tudósok még nem bizonyították be, hogy nem létezik sárkány.

- Nos.. valóban...

- Szóval, akkor lehet, hogy van és ekkora karmai vannak és ekkora agyarai!! Félsz már tőle? - kérdi reménykedve.

- Ha létezik is, nem valószínű, hogy pont Budapesten bukkanna fel. - érvelek, és belém nyilal, hogy vajon van-e valamilyen közöm Áron makacsságához, amivel a véleményéhez ragaszkodik.

- De képzeld el, hogy pont itt bukkan fel egy, a mi utcánkban! Nem is egy, inkább három!

- Na jó - ismerem el - tényleg megijednék. Főleg, ha akkorák a karmai meg a fogai, amekkorát mutattál.

- Végre! - könnyebbül meg. Akkor neked nem kell félni, mert ha felbukkanna, akkor itt lennék én, és úgy elkergetném.... - és feszíti nem látható karizmait.

Megcsodálom az erejét, bátorságát. Hangot adok az örömnek, hogy akkor nekem tényleg nincs miért félnem a sárkányoktól.

- És ez még semmi. Ezt nézd! - benyúl egy kerítésen és rövid kotorászás után egy viharvert virágot halászik elő a sűrűn burjánzó gyomtengerből.

Bele sem merek gondolni mi minden bújhat meg abban a bokorban. Vagy, hogy mit szólna az udvar tulajdonosa, ha látná, hogy a kerítés lécei között nyúlkálunk a területére.

Áron mélyen a szemembe néz, tudom, hogy ilyenkor fontosat készül mondani:

- A fiúk mindig megmentik az anyukájukat. És állandóan virágot szednek nekik. Szóval meg ne halljam még egyszer, hogy A LÁNYOS ANYÁK MEKKORA MÁZLISTÁK.

/Lassan ballagunk tovább. Arra gondolok, hogy akinek gyereke van, mind szerencsés. Aki pedig ezzel tisztában van, az tényleg mázlista. Akkor is ha a gyermeke fiú. Akkor is, ha lány./

A vacsora az egyik legizgalmasabb időtöltés a világon. Mindig úgy kezdődik, hogy kezet mosunk, és leülünk az asztalhoz, majd a kezünkbe vesszük a villát vagy a kést. De, hogy ezután mi történik... a forgatókönyv nagyon változatos, a meglepőtől, a megdöbbentőn át a bizarrig bármi belefér. Ezúttal is a megszokott módon indult. Majd beindult a gépezet.

- Egyszer találtunk mamával az erdőben egy ekkora lószar gombát, ni! - mondja két falat között és mutatja is.

- Ó! - lepődök meg. És ki mondta neked, hogy azt a gombát úgy hívják?

- Hát mama! Ketten neveztük el... szerintem... merthogy rengeteg lókaka volt körülötte - és részletgazdag magyarázat következik a könnyebb vizualizálás kedvéért.

- Lószar gomba nem létezik. Lófing gomba viszont igen - kapcsolódik a beszélgetésbe ÁronApu. És ő is előad egy érzékletes ismeretterjesztő előadást a fent nevezett élőlény nevének eredetéről.

Itt aztán rövid eszmecsere következik, melynek során mindkét fél állítja, hogy az általa megnevezett gomba igenis létezik, mert ... /újabb sok, sok érzékletes érv/. A felek komolyak és meggyőzőek, szemmel láthatóan csak én érzem asztalidegennek a témát.

Lassan elfogy a vacsora, lassan elfogynak az érvek. Egy dologban biztos vagyok: ha majd poroszos oktatási rendszerünk egyen-ember-formálásra és egy-kaptafára-faragásra szakosodott ügynökei behívnak az oktatási intézménynek nevezett végrehajtó egységbe azzal az indokkal, hogy a gyerek túlságosan eltér a normálisnak kikiáltott mértéktől, akkor ÁronApu fog megjelenni a beszélgetésen.

Amióta fiam van szeretek legózni. Nem volt ez mindig így. Eleinte a gondolat, hogy katapultokat, szemetesautókat építsek órákon keresztül, majd újabb órákon keresztül vadászgassam a bútor alá bújt apró építőelemeket... nos, nem volt vonzó számomra. A dolog akkor változott, amikor rájöttem, hogy építés közben jókat lehet beszélgetni. Mélyen, őszintén, tabuk nélkül. Ahogy akkor is. Egészségről, betegségről. Életről, elmúlásról.

- Azt akarom, hogy soha, de soha ne öregedj meg. Te nem lehetsz beteg és nem halhatsz meg soha. Mi hárman mindig élni fogunk. - mondja.

Elmondom neki, hogy nagyon vigyázok magamra, mert nekem itt még dolgom van. És mert bízik bennem, elhiszi és megnyugszik.

Pár nap múlva lelkesen meséli, hogy az óvodában megette a spenótot. Aki Áront ismeri, csak az értheti igazán ennek az információnak az értékét. Együtt örülünk.

- Vigyáznom kell magamra, hogy majd később vigyázhassak rád. -mondja.

És, mert bízom benne, elhiszem és megnyugszom. És azt is tudom, amit ő még nem: igenis lehet úgy élni, hogy nem halunk meg soha. És ez nem spenótfüggő. De erről majd később, talán egy másik legózáskor.

Rút dolog két bimbózó lélek magánbeszélgetését figyelemmel követni, belátom. Nem vall lelki szépségre az a tény sem, hogy miután eme kétszemélyesnek szánt helyzetbe váratlan harmadikként betörtem, nem érzek késztetést arra, hogy szégyenkezésem súlya alatt lenyomjam a tudatalattim sűrű ködébe a beszélgetést, amit nem az én füleimnek szántak. Sőt, tovább megyek, lejegyzem, mert igen tanulságos.

Telefon kicseng, trrr, trrrr...

- Halló, szia Bea, Ájon ott van?

- Szia Heléna, igen itt van.

Rövid, nőcis csevegés szívecskékről, zenéről, táncról, miegymásról. Kissé lassan veszem a lapot.

- Ööö... adjam Áront?

- Igen!!!

- Szia Heléna!

- Szia Ájon. Szejetnélek meghívni az ötödik születésnapomra.

- Köszönöm a meghívást. Attól függ mikor lesz a party....

- ....

- És minek örülnél születésnapodra?

-.....

- Értem. Jó. /bólintás/

- ....

- Azt is hozzak? /szemkerekedés/

- ....

- Olyat is szeretnél? /homlokránc/

- ...

- Azt is??? /fejvakar/

- ...

- Én is szeretlek. Szia.

Telefonbeszélgetés vége. Motyog magában: "Csillogó-villogó királynőruha, gyémántok, helikopteres barbi, meg másfajta barbi, meg..., meg... megjegyezni is sok, nemhogy megvenni!!"