Az éjjel olyan jót buliztunk hármasban! Teljesen spontán akció volt, nem tervezgettük, csak úgy támadt egy ötletem hajnali fél négykor és hopp! máris kikurjongattam a társaságot az ágyból. Mert mondanom sem kell, itthon minden pizsama partinak egyedül én vagyok a lelke. Ezekben a szülőkbe egy csepp kezdeményező készség sem szorult. Röpke (majdnem) nyolc hónapos életem alatt egyetlen egyszer nem mondták, hogy: "Te, Áron, nem rúgunk ki egyet ma este a hámból?" Nem, kérem, itt semmi mozgás nem lenne, ha én hagynám, ezek húznák a csendest egész éjjel. Na, szóval, ott tartottam, hogy megnyitottam a bulit fél négykor, de Anya valami romantikus bulit képzeld, mert egy szikra fényt sem kapcsolt, csak ott andalogtunk ketten a sötétben. Zajosan és hosszan tudtára adtam, hogy márpedig itt hipp-hopp parti lesz ma, úgyhogy sürgősen fejezze be a kóválygást és kapcsoljon valami fényt. Megjelent Apa is és indulhatott a banzáj! Fél hétig bírtuk, aztán kidőltünk. Mondanom sem kell, én voltam a legfittebb.
Persze, aki éjjel legény, az nappal lepény. A mai napomra kissé rányomta a bélyegét az elmúlt éjszaka, de azért férfiasan kitartottam. És az éjszakázás ellenére sem aludtam délelőtt egy szemhunyásnyit sem. Egy ilyen elfoglalt és tevékeny legénynek, mint amilyen én vagyok, jobb dolga is van, mint az alvás. Most például régóta esedékes anyanyúzási tevékenységet fejtettem ki, ami abból állt, hogy bárhová ment, engem cipelni kellett, mert akkor kevésbé hangosan nyavajogtam. Bár néhány napja már a saját lábaimon közlekedem, ma pihentettem őket. Az  Anya lábai tökéletes helyváltoztató eszköznek bizonyultak. Ha valamelyik helyiséget meguntam, csak magasabbra fogtam a hangerőt, és már húztunk is el onnan. Az Anya lábain, persze.
Dél körül Anya azon töprengett, hogy kapjon-e hisztériás rohamot vagy vigyen ki a levegőre, hátha ott jobb belátásra tud téríteni. Mivel hisztire nem maradt energiája (és mivel ez az én hisztinapom volt), kimentünk. Hétágra sütött a nap, amit én módfelett utálok. Borzasztó kellemetlen nekem, ha egyetlen porcikámat is napfény éri. Komolyan mondom, nem tudom mi lett volna velem, ha Afrikában születek. És akkor Anya aljas cselhez folyamodott: úgy sétált, hogy a nap az arcomba süssön és én kénytelen legyek becsukni a szemem. Úgy is felejtettem, mármint becsukva, több mint két és fél órán keresztül.
Hát, így jártam én.
Azért meséltem el, hogy okuljatok belőle, pajtikáim. Legalább a fél szemeteket mindig tartsátok nyitva.

ÁRON

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.