Carlos egy rendkívül jóképű, okos, sármos fiatalember. Nagy népszerűségnek örvend ismeretségi körében, mert kiváló humorérzékkel van megáldva. Általában jókedélyű és az az általános tapasztalat, hogy a mosolya ragadós. Persze, Carlos nem volt mindig ilyen. Régebben, amikor nem csak a talpa, hanem az esze is sokkal rövidebb volt, sokat űvöltözött. Sírt, kiabált és akkoriban a rosszkedve volt ragadós. Szülei egy adott pillanatban már úgy érezték, hogy terrorcselekmény áldozatai, ezért nevezték el egy rossz momentumban -viccből- idegesítő porontyukat Carlosnak. Természetesen, ahogy múlt az idő, és Carlos apró rákvörös, ordítozó terroristából kicsit nagyobb, olyan rózsaszínes, mosolygó gézengúzzá szelídült, a Carlos-szülők emlékezetében megkopott a (nemisolyan) régesrégi terrorista név, amivel gyermeküket illették humor gyanánt. De valaki mégsem felejt. Lenuca néni. Ő a mai napig Carlosnak szólít. Merthogy ez a történet rólam szól, kedves barátaim, ahogy azt már biztosan ki is találtátok éles eszetekkel. Én vagyok az ex-Carlos. És Lenuca nénit, tűzrőlpatant kedves hölgyismerősömet senki fia meg nem győzi, hogy engem nem így hívnak. Nem győz áradozni, hogy: Carlos így és Carlos úgy, mire kijavítják, hogy: Pardon, Áron, mire ő, hogy: Igen, igen, Carlos, hát én is róla beszélek! Pedig nincs semmi baj a hallásával, leteszteltük. És Anya le is írta neki a nevemet. És úgy olvasta ki, hogy: C-A-R-L-O-S.

Ilyenkor úgy örülök, hogy nem Osszámával lövögettek a szüleim...

Na, nem gond, a kedves néni szólítson csak úgy, ha már ennyire ragaszkodik hozzá.

Ti pedig úgy, hogy:

ÁRON

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.