Úgy döntöttem, hogy megállok a saját lábamon ezentúl. S döntésemet tett követte. Így történt, hogy amikor Apa benyitott a szobámba szombat reggel, állva fogadtam. Apa miután meggyőződött róla, hogy nem káprázik a szeme, kiáltott Anyának, de olyan hangon, hogy Anya teljesen beijedve rohant hozzánk. Így aztán ott álltam szemben ezzel a két emberrel, akik egymástól kérdezgették, hogy: 'Te is látod??' Aztán Anya felocsúdott és rohant a fényképezőgépért. Nekem pedig pózolnom kellett. Állni és mosolyogni, miközben a fotogénebbik profilomat mutogatom a kamerának. Egy idő után a csülkeim felmondták a szolgálatot, de a visszaüléshez kellett a segítség. Azóta folyton lesem az alkalmat, hogy talpra pattanjak, a végkimerülésig gyakorolom. És imádom ha nézőközönségem van hozzá. És például ha megtapsolnak, na attól elolvadok. Ma amikor elfelejtettek tapsolni, hangosan követeltem a nekem járó elismerést, azt mondtam, hogy: hehh, hehh! Addig, amíg megkaptam a nekem járó ovációt.
Anya persze egy kicsit fél, hogy mi lesz, ha elgörbül a lábam. De nem tud fekve tartani. Mindegy, ha a lábam görbe is lesz (de nem lesz!), a lehengerlő személyiségem megmarad. És híres szerénységem is.

ÁRON

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.