Nem mondom, kezdek már egészen szociábilis lenni. Tegnap délután látogatóim voltak és egészen tűrhetően viseltem magam. Csak épp egy icipicit cuppogtattam Ritának a kezét, csak egy árnyalatnyit reszketett a hangom amikor kértem (de nem követeltem), hogy vegyenek fel/ tegyenek le/ fordítsanak meg vagy játszon már velem valaki. Játszótársam akadt Norbi személyében, aki egyfolytában Mazsolának szólított (biztos mert olyan édes vagyok) és megtanított kacsintani. Az úgy történt, hogy ráfújt a jobb szememre, mire én gyorsan becsuktam. Ezt megismételtük még ötször. Norbinak olyan sikerélménye lett, hogy a másik szememet is meg akarta tanítani kacsintani, de Anya (ez a mindenlébenkanál Anya) kérte, hogy inkább mégse. Norbi aziránt is érdeklődött, hogy beszél-e már a kisbaba rendesen vagy csak így-úgy? Anya közölte vele, hogy csak így-úgy, de az már nagyon jól megy. Azután pelenkacsere következett. Anyának van egy mániája ezzel a művelettel, minden nap többször is végrehajtja. Na, ezt spéci Zoli nagyon várta, mert hallotta, hogy ilyenkor valaki mindig lepisilődik, de a show ezúttal elmaradt. Nem megy ez így nekem, rendelésre.
Aztán megérkezett Robi is és alaposan belenézett a számba, majd sajnálkozva megállapította, hogy fogam, az biza egy szál sincs. Anya gyorsan megnyugtatta, hogy nem baj, majd lesz, mire Robi láthatóan megkönnyebbült.
Száz szónak is egy a vége, jó kis este volt, bár engem a vége felé elnyomott az álom és belealudtam a muriba. Hiába az udvariasság még nem az erősségem.

ÁRON

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.