Nemrég volt Apák Napja. Ebből az alkalomból megsétáltattam Apát a Botanikus Parkban (Anyát is vittük, kellett, elvárja). Már akkor éreztem, hogy nem kellene elengednem a kezét, hanem csak szorongatni tovább. De nem hallgattam az ösztöneimre, és tessék: Apa eltűnt. Tegnap délután arra ébredtem, hogy Anya egyedül matat a lakásban és hiába vártam a szúrós puszit. De akkor még nem gondoltam semmi rosszra. Hanem aztán, amikor később sem jött, hogy megfürdessen és bekenjen mindenféle kenceficével, na akkor már begurultam. Nem kellett nekem Anya se, pedig Ő mindent megtett. Még egy lavór meleg vízbe is belelógatott esti fürdés gyanánt, de az labdába se rúghatott a kiskádas - apás pancsi mellett. A kencefice meg elmaradt, így ma nem vagyok olyan ápolt, csak tiszta.
Mindenesetre Anyával egész éjjel virrasztottunk és vártunk, én állandóan csak ordítottam, hátha a hangomra hazatalál. Nem jött be. A trükk se, Apa se.
Anya szerint már nincs olyan sok péntekig és akkor újra lesz szúróspuszi, repülőzés, burrogás, meg minden. Azért én nyitva tartom a fél szemem, hátha hamarabb eljön az a péntek. Azért csak a fél szememet említem, mert a másik szemem beteg, folyton csipás és nem jönnek a könnyek. És be is van dagadva. Anya pucolgatja és cseppekkel stresszel, ezért most nem vagyunk túl jóban.

Mennem kell, kinézek az ablakon, hogy lássam már péntek van-e.

ÁRON

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.