Amióta fiam van szeretek legózni. Nem volt ez mindig így. Eleinte a gondolat, hogy katapultokat, szemetesautókat építsek órákon keresztül, majd újabb órákon keresztül vadászgassam a bútor alá bújt apró építőelemeket... nos, nem volt vonzó számomra. A dolog akkor változott, amikor rájöttem, hogy építés közben jókat lehet beszélgetni. Mélyen, őszintén, tabuk nélkül. Ahogy akkor is. Egészségről, betegségről. Életről, elmúlásról.

- Azt akarom, hogy soha, de soha ne öregedj meg. Te nem lehetsz beteg és nem halhatsz meg soha. Mi hárman mindig élni fogunk. - mondja.

Elmondom neki, hogy nagyon vigyázok magamra, mert nekem itt még dolgom van. És mert bízik bennem, elhiszi és megnyugszik.

Pár nap múlva lelkesen meséli, hogy az óvodában megette a spenótot. Aki Áront ismeri, csak az értheti igazán ennek az információnak az értékét. Együtt örülünk.

- Vigyáznom kell magamra, hogy majd később vigyázhassak rád. -mondja.

És, mert bízom benne, elhiszem és megnyugszom. És azt is tudom, amit ő még nem: igenis lehet úgy élni, hogy nem halunk meg soha. És ez nem spenótfüggő. De erről majd később, talán egy másik legózáskor.

A bejegyzés trackback címe:

https://aron.blog.hu/api/trackback/id/tr804798871

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.