Első Szatmáron töltött napomon feltérképeztem a házat, az udvart, meg a kertet is. Aztán megismertem a Dédit is, aki elhatározta, hogy lepuszilja az összes szépséget az arcomról. Hevesen ellenálltam az ostromnak, így sikerült valamit megmentenem arcom vonzóságából.
Aztán itt a Cirmos is. Ő egy kis fogalomzavarral küzködött az elején, mert azt hitte, hogy engem azét raktak ki az udvar közepére a kiskocsiba, hogy legyen amivel játszania. Így aztán miután nagy nehezen álomba ringattak és becsempésztek a gyerekkocsiba (itt szoktak nehézségek támadni, az elalvással nincs gond, ha ölben tartanak, vígan horkolok, de ha le akarnak tenni, már két centivel a párna felett tiltakozni kezdek), a macskusz úgy érezte, hogy eljött az ő ideje. Ilyenkor rövid időre magamra hagy Anya, bizonyos biológiai szükségletek kielégítése céljából (evés, ivás, satöbbi). Így aztán ketten maradtunk a Cirmossal, aki úgy gondolta, hogy neki most macska-kötelessége velem játszani. Kezdetnek rükvercelt egy kicsit, majd nekirohant a gyerekkocsinak, amitől az vészesen imbolyogni kezdett. Ez volt az a pillanat, amikor én magamhoz tértem kómás állapotomból és megpróbáltam kitalálni, hogy melyik világon is vagyok. De cirmos nem adta fel, szemmel láthatóan az volt a célja, hogy befészkelje magát mellém a puha takaró alá. Ekkor jelent meg Anya egy fél vinettás zsemlével a kezében (a másik fele a szájában volt) és harciasan motyogott valamit, amit én nem értettem, de Cirmi igen, mert seperc alatt eltakarodott.

Az a szomorú dolog történt még velem Szatmáron, hogy egyik reggel arra ébredtem, hogy elaludtam a fülem, amitől az egy kissé összegyűrődött. Ez olyan nagyon megviselt engem, hogy úgy döntöttem, nem fordulhat elő még egyszer ilyesmi. Tehát nem aludtam többet. Minden altatási kísérletnek ellenálltam. Délutánra nem csak a családom, hanem a környező szomszéság is azért imádkozott, hogy aludjak már el végre (meg azért, hogy legyen eső, de az már egy másik történet). Nagyi kitalálta, hogy fáj a hasam, azért van cirkusz. Nosza, jött a csepp, tea, szirup, bigyó. Nem hatott. Akkor Anya azt mondta, hogy kinyiffantotta magát a gyerek, a fáradtságtól nem tud elaludni. Lett énekkar, tánc, ringatás, kocsiban zötyögtetés. Este kilenckor, a második aromaterápiás fürdetés után (ez be szokott jönni, mint altató, de most hiányzott egy fontos összetevő: Apa), Anya kedvesen közölte, hogy kihajít az ablakon, ha most rögtön nem alszom el. Kíváncsi voltam milyen lehet repülni, ezért ébren maradtam. De sajna nem tudtam meg.

Másnap meglátogattuk Anya gyerekkori doktor bácsiját, aki engem nagyon alaposan szemüvegügyre vett. Megállapította (mint elötte sokan mások), hogy tökéletesen fejlődő egészséges kisbaba vagyok, csak éppen fáj a hasam. Na, ezt is megtudtuk. De megnyugtatta Anyát, hogy legkésőbb féléves koromra elmúlik ez is. Anya nem dobódott fel egyáltalán, kiszámolta ugyanis, hogy addig még sok van hátra. Azt is elmagyarázta Anyának, hogy két féle kisbaba létezik: az egyik, amelyiket megetetik aztán berakják a kiságyba és elnézelődik szép csendben, amíg elalszik, és a másik, a kis frászos fajta, amelyiket biza szórakoztatni kell. Én az utóbbi kategóriába tartozom, de ne búsuljon Anya, mert lesz ez még így, pár hónapos koromban, pár évesen, de még kamaszként is kísértést érez majd a szomszédság, hogy engem egy veder vízbe fojtson (így szól a doktor bácsi prognózisa szóról szóra). Anya nem is nagyon bósult, én pedig megbízható forrásból tudom, hogy nem cserélne el engem három olyan nyugis krapekért sem.

Nagyi a munkahelyén röpgyűlést rögtönzött, melynek során ismertette a problémát (Áron hasfájása), a kollégák pedig javaslatokkal álltak elő (a gyermektelenek is). Utóbbiak találták ki, hogy engem bizony megigéztek, ennek pedig legjobb ellenszere a szenes víz. Miután Nagyi memorizálta a receptet (víz és használt gyufa, hatszor kavarva az óramutató járásával ellenkező irányba), megszenesvizezett engem. Ezzel egyidőben, Anya valami újfajta szirupot öntött le a torkomon. Nem tudni melyik hatott, de tény, hogy fél óra múlva édesdeden horkoltam.

Ez az oka annak, hogy most kifogytam a mondanivalóból.

ÁRON

A bejegyzés trackback címe:

https://aron.blog.hu/api/trackback/id/tr18132889

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ingrid · http://www.terhessegem.blog.hu 2007.08.07. 09:15:30

Kedves Áron!

Úgy látszik fél Szatmár a Te kegyeidet leste :) Én tudtam, hogy így lesz, nagyon helyes vagy és veled bizony foglalkozni kell.

cucka 2007.08.07. 09:25:46

A mostani "jelek" azt mutatják, hogy az én pocakomban is egy ilyen hasonló kis "frászos-fajtájú" baba növekszik...:D Addig is figyelem Anyukád használati utasításait Hozzád! Remélem, hamar elmúlik ez a pocifájós időszakod, sok puszi Áronbaba!

Balázska 2007.08.07. 15:45:48

Te kis Huncut.
Szerintem ezt csak kitaláltad, hogy mindenki,de aztán mindenki Veled foglalkozzon. Hogy ez nekem nem jutott eszembe idáig. Én megettem a tejadagom,majd letettek az ágyba, ott gagyogtam,majd bedobtam a szunyát. Mondták is anyának, hogy Ö nem tudja milyen a nyügös baba,én nagyon csendes voltam. Voltam. Most....Burrogok egéssz nap.Forma 1-es autót játszom. Én vagyok a pilota és az autó is. Reggel megébredek,burrogni kezdek,és este ugy alszom el, még egy utolsó brrrr és azzal szunya.
Te Áronka,azért elmondom Neked valamit. Szerintem ha Te non stop sirnál, a szüleidnek akkor is Te lennél a legjobb és a legtökéletesebb kisbaba ezen a világon. Ez miatt ne izgulj, és ha pilotáskodtok majd,szólj,megyek én is repülni, ok?
A cicával kapcsolatban ne pánikolj nagyon, apukád is imádta a cicákat,igazi cicák réme volt. Kérdezd csak meg Töle. Tudod,mert anya a te Apukádnak a hugicája, és Ö elmondta nekem. Hu,mennyi mindent kell én Neked elmeséljek, csak induljon meg a szám.
Várom a holnapi bejegyzést.
Légy jó, és ne fájjon a kis hasikád,mert az annyira rossz lehet.