Sikerült elérnie azt, amire nem tartottam képesnek: kettétört egy eltörhetetlennek tartott legótáblát. Pedig tavaly még az autóval is áthajtottam a legó kollégáján, de az meg sem moccant. Ugyanolyan szilárdnak és rendíthetetlennek bizonyult, mint az ex logopédia tanárnőm erősen lakkozott frizurája.

Hozza a konyhába rombolásának bizonyítékait. Első reakció gyanánt végigfut rajtam az elismerés hulláma. Hiszen nem lehet könnyű légkalapács nélkül egy ilyen zúzómunkát elkövetni. De nem tudok eltekinteni a ténytől, hogy itt most rongálás történt, amit nem tűrhetek. Mármint, ha továbbra is hasznos tagot próbálok nevelni a társadalom számára. Ezért a feltörekvő elismerő szavakat visszagyömöszölöm a torkomba vagy annál lejjebb és igyekszem szigorúságom jól bevált jeleit az arcomra csalogatni. A két szemöldököm közötti pontra koncentrálok és megpróbálom a szemem fölötti bőrt a pont irányába összevonni. Talán sikerül nyomatékosítania legridegebb hangomon megszólaló kérdésemet:

-Mi lett ezzel?

- Ööö... túl gyorsan történt. - tér ki a válasz és a tekintetem elől.

Szerencséje van. Épp vendégünk van, ezért a kérdést nem feszegetem tovább. Megkönnyebbülve kihátrál a konyhából.

- Akkor én ezt most letszem apa asztalára, hogy este megragassza.

- Rendben. De ha megkérdi mi történt, te fogsz válaszolni.

- Nem. Én majd csendben kiosonok a szobából...

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://aron.blog.hu/api/trackback/id/tr954498445

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása